Kunimi Hiro életét két szenvedély uralja. Az egyik a gyengébbik nem közeli tanulmányozása élő vagy nyomtatott formában, a másik a baseball. Ez utóbbi területen jelentős sikereket is elkönyvelhet magának, a középiskolában Japán legjobb dobója volt, máig utólérhetetlen a 140 km/h-s dobása, azonban egy könyöksérülés miatt nem játszhat többé. Hogy kedvenc sportjától való száműzetését könnyebben viselje, olyan gimnáziumba felvételizik, ahol nincsen baseball csapat, és új sportot választ magának: a focit. Az iskolában azonban létezik egy nem hivatalos baseball klub. Ennek menedzsere Koga Haruka, aki Hiro apja főnökének a lánya, egy szép, kedves és kétballábas lány. Hiro sokáig magának sem vallja be, de szívesebben töltené vele az időt, mint az arogáns felsőbbévesekkel teli focicsapatban. Harukára azonban a focicsapat elsőéves csodacsatára is szemet vet, és mivel a lány nem hajlandó hozzá átjönni, egy baseball meccset ajánl a lánynak a baseball klub és a focicsapat között, azt remélve, hogy ha a klub kikap egy focicsapattól, talán feloszlik. Kelletlen ugyan, de Hiro is játszik a focsicsapat oldalán, azonban azok nagyképű, a kedvenc sportját lenéző hozzáállása miatt végül a játék közepén egyszerűen kilép, és átáll a baseball klubba. A játék menete menten megfordul. Mindezalatt Hiro gyerekkori barátja, Hideo egyre feljebb kapaszkodik az ifjúsági baseball ranglétráján, újságok címlapján a fényképei, és minden idők legjobb ütőjeként kezdik emlegetni.
A H2 nem egy szokványos sportanime. A történetnek csupán mintegy a felét teszi ki a játék, helyette nagyon fontos szerepet kap a romantika és a szereplők megismerése. Voltaképpen inkább szól a történet Hiroról és Harukáról, mint a baseballról. A négy H (Hiro, Hideo, Hikaru és Haruka) egyedi és mély szereplők, sajátos kedves és cseppet sem erőltetett humorral, szokásokkal és a szerelmi három-, négyszögekkel, amik dacára furcsa, de őszinte barátságuk mindig és minden körülmények között kitart. Hihetetlenül életszagú anime.
Az anime nem hétköznapi tulajdonsága az is, hogy nincs a szó szoros értelmében vett karakterfejlődés, legalábbis nem olyan, amit egy sportanimétől elvárnánk. Hiro és Hideo az első epizódban a maguk nemében legjobb játékosokként lépnek pályára, és a legjobbak is maradnak a történet végéig. Nem látjuk határaikat, nincs olyan ellenfél, aki komolyan meg tudná hőseinket szorongatni. A karakterfejlődés a múltban van inkább ábrázolva, hőseink a történet kezdetére átesnek azon, amiről egy átlagos sportanime szólna. Éppen ezért a szereplők múltja nagyon fontos része a történetnek, folyamatosan tudunk meg információkat, és a cselekmény jelentős hányada ebben az időben játszódik. Ez a nosztalgia egy kicsit rá is nyomja a hangulatát végig az animére. Az anime sportrésze mondhatni szokványos, és nem kevésbé kidolgozott, de átlagosabb része a sorozatnak. A játékok a régi sémákat követve 4-5 epizódon át is elhúzódhatnak, hagyományos módon a padról kommentálják hőseink minden mozdulatát, de a játékok izgalmasak és fordulatosak, és az eredmény nem előre látható.
Minden erénye mellett a H2 egy nagyon komoly hiányossággal küzd: nincs befejezve. Az utolsó epizód persze lezárja a történetet, de sem a szerelmi szálban, sem a sportvonalban nincs minden elvarrva, a befejezés elkapkodottnak és erőltetettnek tűnik, a furcsa epizódszám arra enged következtetni, hogy kényszerűségből. A korához képest szép karakterterv és a korabeli sportanimékhez képest igényes animáció segít megérteni a játékot azoknak is, akik soha nem játszottak még baseballt, nincs gond a zenével sem, napjainkban is hallgatható, és a
seiyuuk életre keltik ezeket a remek szereplőket.
A H2-t nem csak sportanime rajongónak ajánlom, hanem azoknak is, akik szeretnének látni egy nem mindennapi szereplőgárdát, és akik nem vetnek meg egy kis romantikát sem. Minden korosztály nyugodtan fogyaszthatja, nem állapítok meg korhatárt. Találkozunk a lelátón!
Ismertető