Támasszuk fel a topikot több hónapnyi álmából. Tisztelettel jelentem, olvastam.
Hogy, mit? Ezt:
Worm
Ez egy scifi és/vagy szuperhős (? - részletesebben mindjárt) történet, mely hosszú. Hogy legyen valami összehasonlítás alap, szószámra durván olyan hosszú, mint az eddig összesen megjelent A Song of Ice and Fire
(gyengébbek kedvéért Trónok Harca TV sorozat alapjául szolgáló könyvek) kötetek összesen. (Nekem cirka két és fél hónapba telt, míg átrágtam magam rajta.) A történetet az írója blogban szerializálva írta és közölte le, olyan három év alatt, így mindenki számára elérhető, ékes angol nyelven. A sztori van annyira népszerű, hogy külön
tvtropes lapot érdemelt ki.
A történet realista megközelítéssel áll hozzá a tipikus szuperhős történetekhez, ez önmagában véve nem új, nem egy új Watchment tarthat a virtuális kezei között az olvasó, mégis öröm olvasni az ilyesmit, ami megfelelő földhözragadtsággal és néhol némi gúnnyal nyúl a szuperhősködés toposzaihoz. Világában a 80-as évek tájékán kezdtek megjelenni a szuper képességekkel megáldott egyének, ezek egy (főleg amerikai) része az ekkora már 40-50 éves szuperhős képregények inspirációjának hála köpönyeget húz, és rabló pandúrosat játszik. Ha hősködni akarszi akkor megadatott a lehetőség egy leginkább a DC Justice League Unlimited-jéhez hasonlatos hősökből álló nagy, állami szervekkel együttműködő hős alakulatba, az úgynevezett Protektorátusba való belépéshez. Belépés nem kötelező, kisebb szupehős csapatok is tevékenykednek országszerte. Ha meg gonoszkodni, akkor ott vannak a számolatlan kicsi és nagy alvilági szervezetek, a csövesekből álló utcai bandákon át a városokat átívelő mindenféle ideológiákkal dolgozó maffiákig.
Történetünk (nevezzem regénynek? könyvsorozatnak?) szereplői a fent vázolt és egyszerűsített világképpel szemben nem ilyen feketék-fehérek, hanem végtelenül emberiek. A jók között például megtalálható sok éve körözött bűnöző, aki mikor végül elkapták meggyőzte a szerveket, hogy ereje hasznosabb a szuperbűnözők börtönének falain kívül, mint belül; a szálakat hátulról mozgató titokzatos szervezet beépített embere; vagy csak egy fazon aki van annyira arogáns, hogy azt gondolja azért mert hős, bármit megtehet. Mindez pedig elég ok arra, hogy a regény főhősnője, aki a történet kezdete előtt kb. féléve-éve tervezi, hogy igazi szuperhős lesz, pillanatok alatt az egyik helyi feltörekvő szupergonosz banda prominens tagjaként találja magát.
Taylor a tipikus szerencsétlen young adult regények főhősnőjeként indít. Szemüveges, nem menő, határozottan megalázott (értsd kb. egy-két éve nem áll nagyon szóba vele senki iskolai életében, és rendszeresen szívatva van - trigger warning ha valakit érint) karakter. Ez viszont ne borzasszon el senkit, nem lesz itt nyálas szerelmi sokszög két csereszabatos bájgúnárral. Az iromány középpontjába ilyesmi nem is nagyon kerülhetne, tekintve, hogy hőseink nem érnek ilyesmire rá. (Mellékszálon természetesen van, elég sok a szereplő, hogy ne legyen sehol senkinél semmi romantikus vonal.) A cselekmény folyamán kisebb bandaháborúkon és terület foglalásokon (és fenntartásokon!), városnegyedeket leromboló, elmebomlasztó rémségeken, a képességeiktől megrészegült pszichopatákon és végül a világ végén kell túltenniük magukat hőseinknek. Plot armor az itt csak korlátosan hat a kulcs szereplőinkre. Nem egy George R. R. Martin az író, de ne tessen senki meglepődni azon, ha valaki különösebb ceremónia nélkül kinyiffan, vagy ha az nem is, de mondjuk a történet második felében PTSD-től küszködik, mert valaki brahiból egy pár órára felnyitotta a mellkasát és kikötötte az idegeit egy szoba teljes felületére, ahol mások járkálnak.
Ezek a fokozatosan keményedő és a történetet egy városi bandázásról a globális szintre emelő kihívások ráadásul meglepő mód egy fő téma körül tudnak mozogni, és azt kell, hogy mondjam ezt a témát elejétől végéig kivesézi az író. Ez a téma pedig nem más, mint hogy meddig szabad elmenni, ha a jó ügy érdekében cselekszik az ember. Főhősnőnk kezdeti naiv idealizmusa vajon mennyire vállalható akkor, amikor meghúzza valaki fején a ravaszt? Ha megteheted, hogy irányíts valakit, akkor mennyire kell a másiknak elvetemültnek (gonosznak ?) lennie, hogy az átvett irányítás ne legyen erkölcsileg aggályos? Működőképes lehet-e egy (szuper)erőkkel fenntartott mini-diktatúra, ha a diktátor ételt, egyebeket oszt és megvédi az alattvalóit a külső agresszoroktól?
A regény erőssége azonkívül, hogy az író egy pillanatra sem áll meg és hagyná hosszabb lélegzetvételhez jutni szereplőit, a felépített világ teljessége. A történet folyamán elszórt morzsákból szép lassan összegyűlik annyi, hogy a mitológiához tartozó minden kérdésre választ kapjunk, és ha happy end nem is, de egy keserédes kerek egész kerekedik belőle. Ez itt nem a Lost kéremszépen, az írónak úgy tűnik első pillanattól valóban megvoltak a tervei a nagy egésszel kapcsolatban.
Mindezek mellett természetesen nem hiba mentes. Első és legnagyobb problémája, hogy ez így ahogy most van egy kézirat. Egy első kézirat. Az író leült, ami eszébe jutott leírta, te meg elolvastad. Ez nem csak az esetenkénti ki nem javított elütést jelenti, hanem, hogy nincs szerkesztve. A sztori elején még kevésbé gördülékeny az írás, az akció jelenetek gyakran vontatottá vállnak. A mellékszereplőgárda hatalmassága néhol felveti a kérdést, hogy erre vagy arra a társaságra miért is volt szükség, vagy a történet végére miért nem működtek együtt teljesen. Sorolhatnám.
A másik probléma, hogy bár, ahogy írtam senki sincs biztonságban, de ez alól a főhősnő kivételt képez. No ez nem jelenti azt, hogy ne törné gerincét, ne vakulna meg, ne szakadna le a féloldala az egyik karjával stb. (Melyek hála ilyen-olyan gyógyítóknak természetesen ideiglenesek. Többé-kevésbbé.) Az írói szándék érthető, Taylor szemein keresztül látjuk a világot (leszámítva a betét fejezetek, ahol általában egy-egy mellékszereplőével), így az ő épsége szükséges, ugyanakkor ez viszont hosszú távon valóban Mary Sue tendenciákhoz vezet. Ez szomorú, de lenyelhető ha az akcióra, vagy a felvetődő témákra, esetleg magára a A-ból B-be tartó történetre koncentrálunk és átugorjuk, hogy Taylor most épp miért is tudott valakinél már megint valamit jobban. stb. (Nem véletlenül van a tvtrope-os fandom mémek aloldalán a Chuck Norris viccekhez hasonló Skitter Facts részleg.)
Összegezve én melegen ajánlom hibái ellenére is, ha nem bánt, hogy digitális formában kell olvasni, és nem borzaszt el, hogy egy szuperhős (?), szupergonosz (?), szuperképeséggekkel ellátott fejlődés regényt - mely talán hosszabb mint bármi amit eddig olvastál - olvass.