Ayla írta: ↑2021.04.03. 18:31
Ezt mástól is hallom, más előadókról vagy albumokról is. Nekem van egy olyan gyanúm, hogy nincs ezekkel igazából akkora baj, csak változik a maximum zenei színvonal is a műfajban és ezen típusú "átlagos iparos munkák" már túl régóta rongyosra lettek hallgatva a főleg mötál expert füleink által.
Ez sok tényezős dolog szokott lenni, részint azzal, hogy egy dalnak a saját hangzásvilága mennyire találkozik a témával és a keménységgel. A legjobb példának ott a Diamond Head brit heavy etal együttes, akiké eredetileg az
Am I Evil?, amit az első albumukon a Lightning to the Nations-ön tettek közzé. Mégsem ezt a változatot ismerik és szeretik sokan, hanem a 3 évvel későbbi
thrash metal Metallica feldolgozást. Az egész probléma két alap gondra vezethető le: a témához (gonoszság, kegyetlenség, a másik megnyomorítása) egy keményebb zenei alapot kíván meg, ami jobban érezteti ezek súlyát; és egy karcosabb énekhang. 2020-ban a új énekessel újravették modernebb heavy metalos hangzással a lemezt a Diamond Headnél, és ezzel együtt az Ami I Evil is megkapta
azt az original zenei érzetet, amit kellett neki, 40 év után. Csak a 80-as évek elején ez még thrash metalnak számított, most inkább egy keményebb heavy metal alap. Egy problémát nem küszöböltek ki, az pedig az énekes. Nincs bajom vele, de nem elég karcos hozzá, és a refrén esetében sem érződik az az elemi félsz, mikor felteszi a kérdést, ami egyben a cím is.
Ugyanakkor ott a No Remorse, amiből
az eredeti változat már inkább kopottas, és Hetfield hangja inkább nyegle és erőtlen a témához (megbánások nélküli kegyetlenség, örökké tartó háború, emberi értékekről lemondás, pusztításvágy), ellenben
a Diamond Head tavalyi feldolgozása a Lightning to the Nations 2020 lemezen már zenei alapon is kitisztítja, és itt az énekes képes karcosan viselni a szöveget is, egy olyna lendülettel, amit megkíván.
Egy másik érdekes aspektusa ennek a Sad But True esete, ami
a Metallica előadásában érezhető a bennünk élő ördög megkísértő szövegének a súlya, míg
a The HU ezt sokkal misztikusabb harccá tette videoklip formájában (amihez nem tagadom, sokat hozzátesz a mongol nyelv és torokének sajátos hangzása).
Lehetne több covert is hozni, de nem szeretném végig sorra elemezgetni, hogy ki hogy tett igazságot a dalnak, a témájának, mert elég sok esetben amúgy bukó lenne, mivel a dal maga egyszerű, nem igazán dolgoz fel témát, sokkal inkább egy (élet)érzést. Vagy nem lehetne mit mondani rá, mert ugyanolyan jó, mint az eredeti, lássuk példának a Motörhead
Enter Sandmanjét példának, ami mélyebb, zúzósabb, és Lemmy hangja és stílusa annyit dob rajta, hogy fenyegetőbb hatást kelt.
Viszont utolsónak akkor már - frissessége okán is - álljanak itt
a Saxon új, 2021-eslemezéről, az Inspirations-ről a benyomásaim.
A Saxon elég régi együttes, 1976-ban indult, mint új hullámos brit heavy metal együttes
ezzel a lemezzel, olyan korszakos nótákat alkotva, mint a
Wheels of Steel, és időközben megpróbálkoztak thrash-t is játszani power metallal keverve, ebből lett a 2009-es Into the Labyrinth korong is (amiről nekem egyik kedvenc nótám a
Hellcat). Az Inspirations esetében már szakítottak a keménységgel, egy sor hard rock és proto metal nótát kaptak elő, amelyek a zeneiségüket ihlették: Paint it Black (Rolling Stones), Immigrant Song (Led Zeppelin), Evil Woman (Black Sabbath), Speed King (Deep Purple), Bomber (Motörhead), Problem Child (AC/DC),Stone Free (Jimi Hendrix), Paperback Writer (The Beatles), The Rocker (Thin Lizzy), Hold the Line (Toto), See My Friends (The Kinks).
Az album nagyjából fele egész jól sikerült feldolgozás, csak az egészet nagyon áthatja az, amit sokadik hallgatásra tudok csak megfogalmazni, azt is a tribute bandák lemezeinek apróbetűs borítós szövegével: "The Saxon tributes to..." Ami igazából nem lenne nagy gond, de több nóta úgy szól, mintha meg sem erőltették magukat, hogy a sajátos stílusukkal játsszák el, hanem inkább az eredetit imitálják. Erre jó példa a Problem Child vagy a Bomber, ahol nagyon érződik ez a tétel. A Paint it Black és az Immigrant Song túl gyorsan szólnak (és az Immigrant Songnak van egy sajátos hibája: Robert Plant híres-neves
kezdősikoltását máig nem tudják a bandák rendesen visszaadni, és csak a néhai Guns N Roses tag,
Slash 2013-as Las Vegas-i koncertén hallható olyan, ami legalább fasorba tud kerülni az eredetihez. Azt is Myles Kennedy adja, akinek a hangja nagyon hasonló Plantéhoz.
Hogy végül is melyek a jobb feldolgozások ezen? A See My Friends kábé az, ami zokszó nélkül, bár ez nem első hallgatásra derül ki, hanem Saxon-eredeti-Saxon összehasonlításban. Aztán a Hold the Line, az Evil Woman, Paperback Writer... Vagyis azt a négyet tudnám kiemelni, amelyek részben hű coverek, részben érződik a feldolgozó zenekar saját stílusa. Igaz, ez utóbbi pár másikról is elmondható, de azoknál csak ott van az a probléma, hogy vagy túl gyors, vagy igazából lelketlen imitálás, mert az ihlető erő nagyon közelre ütötte a golflabdát.
Továbbá kicsit szakítva a cover témával, egy aktuálisan hallgatott nóta és album is csusszanjon már be a posztba:
MoonSpell - The Greater Good (Hermitage, 2021)
Majd később értekezem róla, de ez a szám már most szerintem az év nótája lett nálam.