Kihívás - a 2010-es évek 10 legjobb animéje

Általánosságban az animékhez kapcsolódó témák.
Avatar
Ricz
Fórumfüggő
Fórumfüggő
Hozzászólások: 1158
Csatlakozott: 2016.12.24. 01:12
Nem: Férfi
Tartózkodási hely: sajnos a Föld nevű bolygón
Kapcsolat:

Re: Kihívás - a 2010-es évek 10 legjobb animéje

Hozzászólás Szerző: Ricz »

--. Fate

Ja, csak így simán Fate. Nincs évad, nem tudok választani, mert több évad is aspiráns egymás mellett. Szívesen kiemelném őket egymás mellett megnevezgetve, de lehet kissé hosszú lenne a jelölt lista, akkor már inkább átfogóra teszem. Előzetesbe kikötöm, hogy amelyikről nem különösebben kívánok beszélni, azt pár szóval vagy sorral letudom. Overall azt élvezem bennük, ahogy a történelmi, irodalmi és mitikus szereplőkkel bánnak, tárják fel a róluk szóló történeteket, a személyeiket, azt miképp interpretálják egy elfogadható formában, hogy érdekeltté tegyenek a témában, történelmi és biográfiai szempontból egyaránt. Az, hogy melyik veszi magát annyira komolyan, hogy konkrét témát vagy kérdéskört is boncolgat, a minőségi hullámvasutat tekintve nem nevezném általánosnak a tetszésindexen.

De kezdjük az alapoknál: két nagy idővonal van, az egyik a II. világháború előestéin játszott 3. Grál-háború után zajlik, több szálra szétszakadva; illetve a Grand Order, amelyen a Szent Grál maga sosem létezett, a mágiát a tudománnyal vegyítik annak érdekében, hogy az emberiség javát szolgálhassák és a fejlődését ellenőrizhessék, monitorozhassák. Ez a kettő lesz a két kiindulási pont mindegyik esetben, azon kívül megjelenési időrendben fogok haladni, a jelentősebb címekkel (az ilyen sorozathoz tartozó mellékes, apró specialokkal, extrákkal, a reklámokkal most nem foglalkozom; az egybefüggőket meg összevonom).

1. Fate/Stay Night (2006, 2010)

Idővonal helye: Fate alapvilág, 5. Grál-háború (2004)

Az első sorozat 2006-os, ellenben a 2010 év elején megjelent TV Reproduction OVA jelzéssel ellátott 2x40-50 perces összeállítás miatt becsúszik az évtizedbe. A sorozat maga az első élmények egyike, szóval az emlékek igen csak megkoptak és kiszíneződtek vele kapcsolatban. Alapvetően szenved attól, hogy igyekszik 50+ órányi tartalmat besűríteni a 24 részbe. Sok helyütt hiányzik a plusz játékidő, több szálat kényelmetlenül megvágtak, ami miatt sokszor eléggé cringe. Shirou méltán hírhedté vált „Az emberek meghalnak, ha megölik őket.” mondata is pont egy ilyen vágás eredménye, amikor a monológját kénytelenek voltak letömöríteni, de az nem csak veszteséges volt, hanem pont értelmetlenné is tette.

A 2010-es OVA bár grafikailag szebb lett, élesebb, kontrasztosabb, pár animáció javult, a zene is újra lett alkotva, de egy szar. Két darab egyenként nem egész 50 perces (legalábbis a BD kiadás, a DVD még ennél is rövidebb volt a maga 40 percével) összeállítás a sorozat két feléből. Egy hatalmas recap, aminek a vágása nem csak hektikus, hanem konkrét párbeszédek vannak a levegőben félbehagyva, elvágva, súlytalanítva. Sejthetitek, hogy az alaphoz mérten mennyivel nagyobb katasztrófa lett az eredménye. De az áthangszerelt eredeti nyitódal legalább gyönyörű lett.

Annak idején azt karmoltam benne, hogy mint álltak az Arthur-mondakörhöz, írták át az elemeit. Hogy Uthernek nem fia született, hanem lánya, de ettől ő még a jogos örököse a királyságnak, azonban a kor szokásaihoz híven nem lehetne az uralkodója, ezért férfinak kell tűnnie. Ezt segíti az Excalibur, ami megállítja még a korai tini éveiben az öregedésben, nehogy túl árulkodó legyen a változás. Egy királyi nászt ellenben kell tartani, köll az a királyné, "mert megköveteli a haza", így Guinevere-vel úgy hálja el a nászt lebukástól mentesen, hogy Merlin varázsolni egy péniszt (emiatt Merlin a "péniszmágus" a közösségbeli gúnyneve), de Morgana is ugyanezt a trükköt alkalmazza vele, hogy Mordred, mint homunkulusz, megszülessen. A kerekasztal felbomlását elég sok tényező adja, Gareth (Gawain testvérének) szerencsétlen halála, Sir "más asszonyának szoknyáit vadászom" Lancelot afférja, a kontrollálhatatlanná váló Agravain, illetve Mordred elégedetlensége és végső soron árulása. A lore Arthuria sztorija mögött érdekesebb volt sokszor, mint maga a széria, ami inkább arról szólt, hogy valahogy meg kéne békélnie a múlttal, az események folyásával, és végre találnia valamit, amit a kötelessége mellett szerethetne.

2. Fate/Stay Night: Unlimited Blade Works (2010, 2014-2015)

Idővonal helye: Fate alapvilág, 5. Grál-háború (2004)

A 2010. októberi mozifilm volt a Deen utolsó próbálkozása, hogy 100 percben mesélje el az alapmű egy másik történetszálát. A gyors összefoglalást követően ugyanolyan tempóban igyekszik a összeszedni mindazt a mozgatórugót, amit az 5. Grál-háború során Shirou felszed ahhoz, hogy a későbbi Archer váljon belőle. Bár feszes, a tömörítés ezen is nagyon erősen meglátszik, ami miatt egy jobbára közepes élmény lett. Itt hallhatóak utoljára Tainaka Sachi dalai (pl. a Voice ~Tadori Tsuku Basho~, a záródal), amik szerintem jobban állnak a szériának, mint a LiSA féle dalok (akit egyébként sikerült olyannyira túltolni egy időben, hogy inkább hat már vernyogásnak az éneke).

Aztán 2014-2015, az ufotable megpróbálta rendesen adaptálni. Ez tulajdonképpen összejött, sokkal több választ kaptunk még kisebb és szótlan jelenetekben is, mint Shirou mikor kvázi eladja a lelkét a Földanyát és az Életet megszemélyesítő Ayalának a lelkét, hogy az emberiség védelmezője legyen belőle. Sokkal jobban belementek abba, hogy és miként vesztette el a hitét, és lett az a kiábrándult, morcos és sokszor megvető alak, akit a F/SN alatt megismerhettünk. Ugyanakkor sok ponton eléggé edgy is lett, különösen a második fele a szériának. Definitíve jobbnak mondanám a mozifilmes verziótól, annak ellenére is, hogy nagyon sokszor időhúzás-szagúak egyes szálak, amikben épp valamit meg akarnak alapozni (mint az, hogy alakul ki Rin és Shirou közt a románc), de visszatekintve elég könnyen felejthető ez is.

Ha valami elmondható különbség, a Deen képtelen volt továbbra is kezelni Shirou karakterét, nem tett vele úgy igazságot, mint az ufotable. Bár van egy-két mémmondat így is (pl. "The Archer class is truly made of archers." - by Rin), az egész route alapvetően a múlt- és jövőbéli én szemben állásán alapszik, és míg Archer azt akarja elérni, hogy ne válhasson majd Shirou azzá, ami lesz, Shirou-nak meg a saját ideáljait kell kiforrasztania ahhoz, hogy végül ne ábránduljon ki a saját ideáljaiból.

3. Carnival Phantasm (2011)

Idővonal helye: sehol.

A Fate/Stay Night és a Tsukihime eredetileg egy idővonalon helyezkednek el, amit egységesen Nasuverzumnak nevezünk. Ebbe tartozik a Kara no Kyoukai is, és pár kisebb ezekhez köthető mellékszál. De a Carnival Phantasm igazából csak az első kettőből merít és teszi meg a paródiája tárgyának. A szereplőket kényszeríti tőlük idegen és talán elképzelhető közegbe, miközben a saját mémjeiből, hülyeségeiből sem rest viccet csinálni. Úgy mint, Emiya Shirou és Tohno Shiki a háremhősök, akik időbeosztást írnak arra, mikor kivel randiznak, mert minden route-ot egyszerre játszanak; Lancer (Cu) mindig meghal, Rinnek meg DVD lejátszásához is 100 oldalas technikai útmutatóra van szükség és hasonló; vagy az a kötelező mahou shoujozás, amiből később a Kaleid Liner Prisma Illya is született (ennek gyökerei a Tsukihiméig nyúlnak vissza, de közvetlen előzménye már a Fate/Hollow Ataraxia 2005-ös VN-ben megvolt, ott tűnik fel Kaleido Ruby először és Rin is mahou shoujoként).

Ha csak az egyikkel vagy közelebbi viszonyban, ismeretségben, akkor még nem gáz. mert fogod érteni a nagyját. Jópofa, bohókás, de nem különösebben nyújt pluszt.

4. Fate/Zero (2011-2012)

Idővonal helye: Fate alapvilág, 4. Grál-háború (1994)

Az ufotable első próbálkozása a szériával, ami sokaknál a „húdejó” és a „van ebben a franchise-ban potenciál” szinonimájaként vonult be. Az előbbi szubjektív, de az utóbbi csak azért volt lehetséges, mert adaptációban ekkor még a Heaven’s Feel semmilyen formában nem létezett, csak a VN-játékosok tudták, hogy van egy, ami hangulatilag és komorságát tekintve paritásba helyezhető vele.

Nasu helyett ezt már Urobuchi Gen írta, aki a szerzőség idején Nasu közvetlen szomszédja volt, így gyakorta egymásnál beszélték meg az ötleteiket. Urobochi elég sokat hozzá tett ehhez az idővonalhoz, úgy mint az előzmények tekintetében a félresikerült 3. Grál-háborút a Matou/Makiri család számára, a megátkozott Szent Grált, ami kiforgatja az elnyerőjének kívánságát stb. Ez az írás sokszor eléggé meglátszik, mert az őrült Caster (Kékszakáll) perceket képes arról beszélni, aminek se füle, se farka, csak az, hogy ő bizony nagyon őrült, nagyon megátalkodott, pont úgy, mint a mestere. Kicsit jobban ki lett bontva Gilgamesh megvetése a modern kor emberei iránt, illetve miért akarja Arthuriát annyira (rövid válasz: mivel nem adja magát egykönnyen, harc ellenében sem, így kihívást jelent a megszerzése és ez kelti fel az érdeklődését). Ugyanakkor az is látszik, hogy Urobuchi nem szívleli Arthuriát, mert eléggé csitrisre írta – bár azért hozzá kell tenni, a reakcióihoz hozzátesz bőven az is, hogy Kiritsugu nélkülözhetőnek és szükségtelennek tartja a létét, csak a formalitás miatt idézte meg és száműzte a feleségének testőri pozíciójába. Akit még jobban megtámogatott az alapszériából, az Kirei karaktere, aki itt vetkőzi le a végső béklyókat.

Összességében nem rossz, de tematikailag helyenként sokat akar fogni, és nem is nagyon jut semmire, mivel egyikben sem merül el igazán. 4 kötet a light novel, azt szépen feldolgozza, a második etapban hozzávesz egy mellékszálat, a Heart of Freaks egyfejezetes sztorit Kiritsugu múltjával kapcsolatban.

5. Fate/Prototype (2011)

Idővonal helye: nincs.

A Carnival Phantasm utolsó elmezén érkezett rövidfilm igazából a kiadásra sosem került tokiói Szent Grál-háborút meséli el, abból is a másodikat. Ez több drama CD-t és mangát is szült, de a tényleges sztorit töredékeiben ismerjük csak.

A kisfilm egy elhúzott trailer. Nagyrészt felvázolja azt, hogy mik voltak az alapok. Az alap komorabb, sötétebb: a középpontban egy sebzett árva lány szerepel, aki fekete mágiával igyekszik csillapítani a problémáit. 10 éve folyamatosan gyászolja a szeretett nővérét és az apját, akik „balesetben elhunytak”. Ezen a dolgon semmit sem segít a creepy pap, aki figyelmezteti, hogy vannak dolgok, amikkel szembe kell majd néznie. Ezt követően csöppen a második tokiói Grál-háborúba, és akaratán kívül válik résztvevőjévé.

Kifejezetten érdekes lenne látni az eredeti retard shounen alapokat, amiket később átdolgozott és átírt az alkotó. A nemesi képzetek jócskán pusztítóbbak: komplett városrészeket képesek a legerősebbek letarolni, látványosabbak is. Több beteg, elborult karakter szerepel, akik a sajátos világnézetüket akarják megvalósítani; illetve a karaketerek eredeti alapjai is megjelennek. A végén pedig bedobja azt az Urobutcher-szerű csavart: Ayakának saját nővérével kell szembenézni a végén, akit a Grál feltámaszt a legerősebb szolgaként, a történet főgonoszaként (Beast), és kiderül, hogy az előző háborúban azért szenvedett az apjával együtt vereséget, mert különösen posszesszív módon kezdett érzelmeket táplálni, az idővonalon még férfiként szereplő Arthur király (Saber) iránt. aki végül a saját kezével ölte meg, hogy az első háború végén a céljai eléréséhez nehogy feláldozza a saját húgát – vagyis egy emlék, amit Ayaka magában elzárt. Ha azt hitted a cringe, az angst és az edge-egést nem lehet fokozni a többi címben, akkor Nasu eredeti szkriptje köröket ver az összesre.
Ettől függetlenül nézném, már csak a ráérkező kommentek miatt is.

6. Fate/Kaleid Liner Prisma Illya (2013-)

Idővonal: Fate alapvilág, a 4. Grál-háború nem történik meg, és így vagyunk 2004-ben.

Ezt a szériát kizárólag egyben érdemes kezelni, hiszen az évadok nem különíthetőek el élesen, egymásnak közvetlen folytatásai. Történeti alap, hogy a 4. Grál-háború előtt Kritsugu levadászta a többi mestert és azóta is járja a feleségével a világot, hogy elkerüljék annak megtörténtét. De akkor hogy van benne Shirou? Nos, ugyanúgy elárvult, és Kiritsugu ugyanúgy örökbe fogadta.

A dolgok egy részét Surci korábban már elmondta, hogy ez nagyon könnyelműen veszi magát. Már-már inkább slice of life színvonalba lövi be magát, ami nem csak magát és a világát parodizálja, hanem a szellemi elődöket is (pl. Cardcaptor Sakurát), ezt feltölti rengeteg yuri subtexttel (idővel már nem éri be ennyivel sem). Ez egy jóval fogyaszthatóbb és kommerszebb recept, amit követ, ami igen erősen üdítő és berántó az alapvilágok angstja, edgyness-e és cringe-megmozdulásai után… de azért nem mentes attól, csak habos-babos mázba öltözteti, ilyen pár mellékszereplő viselkedése (pl. Tatsukotól én a falra mászok), vagy Illya gerjedési faktora Miyura is helyenként túlzásba esik. Az utolsó évad (Dr3i!) elég komorba fordította, a manga elég komoly harcokat tesz kilátásba, de ezt csak filmen fogjuk megkapni a közeljövőben. De az Ainswoth-féle Grál-háború is elég sötét alapokkal bír. A Prism Phantasm OVA viszont még így is megfejeli az önparódiát, de alapvetően ez egy olyan bejegyzés a szériában, amit igazán mellőzhettek volna, mert talán pár tényleg humoros pillanata volt, ami értékelhetővé tette.

7. Fate/Grand Order: First Order (2016)

Idővonal helye: Grand Order világ, 2015 és 2004.

Az év végi műsorsávba szuszakolt egyórás TV filmecske a Fate/Grand Order mobiljáték első, betanuló fejezetét dolgozza fel. Az emberiség jövője eltűnik a monitorokról, paradoxon lép fel az időben, amit ki kell javítani. Ez az F-szingularitás, az egyik első olyan pont, ahol a világban megjelenik a Szent Grál. A köré fonódott Grál-háború kimenetele ugyanis megváltozott egy külső beavatkozásnak köszönhetően.

Nem fogunk túl sok mindent megérteni ebből a kisfilmből, hogy mi miért történik. Szó szerint hozza azt, amit egy játék tutorialjaként elvárnál, csak miután vége a szegmensnek, telis-tele hagy nyitott kérdésekkel, amire az a válasza, hogy „játssz a játékkal, lúzer”. (Itt jegyzem meg, szerencsére nem adaptálták a következő 3 fejezetet, amelyek messze a leggyengébbek; további 2-t egyelőre nem terveznek elkészíteni; a hatodik, cameloti majd két filmben érkezik; a hetedik, babiloni fejezet meg lentebb szerepel; az epilógus, az Idő Nagy Temploma meg majd érkezik. Szóval, ja, le vagy ejtve, szarva nagy ívben.). És ez a legnagyobb baja igazából, mert minden hibája ebből az elvi hibából fakad. Ha mondjuk ezt tovább boncolták volna, feldolgozva az általam (is, mert a nemzetközi és a japán community is ekként értékelte) legrosszabbnak mondott fejezeteket legalább egy-egy 2-2,5 órás tévéfilmben, kivágva a sallangokat, akkor még menthető lett volna, mert azokra nagyrészt választ kapnánk, az igazi jóságot a londoni fejezettől meg lehetne normálisabban űzni.

8. Fate/Stay Night: Heaven’s Feel (2017-2020)

Idővonal helye: Fate alapvilág, 5. Grál-háború (2004)

A háromrészes moziszéria első két filmjéről már megemlékeztem a topikjában, szóval itt már csak röviden. Alapvetően a legsötétebb történetszál, amiben már konkrét válaszokat kapunk egyes korábbi kérdésekre más karakterek kapcsán. Ilyen Shinji karaktere, hogy mitől olyan rohadt irritáló - voltaképp a lecsúszott máguscsalád törvényes örököse, akit a fogadott húga kiváltott, és bár gyerekként szerette, gondoskodott róla, mindezt Zouken nagyapa sikerrel megmérgezte, hogy apránként forduljon át az egész állandó frusztrációba, a húgának kihasználásába, megvetésébe, olykor meg is erőszakolásába; csak mert a lány tehetségesebb mágussarj akkor is, ha egyébként a Grál egy szeletét, az ún. Kis Grált házalja a teste, aminek korrumpáló és gyilkos ereje időnként kezd elszabadulni -, Sakura tétovasága, állandó hiányzásainak az oka, és jelentősége. Azonban az írás sokszor nem állja meg a helyét, a második filmben konkrét jelenetek lettek coelhoi szintre degradálva.

9. Fate/Apocrypha (2017)

Idővonal helye: Fate alapvilág, a 3. Grál-háború meghiúsulása után, 2000.

A 3. Grál-háború kimenetele megváltozott, míg más történetszálak alapja, hogy az Einzbern család a zoroaszteri sötétség istenképnek démoni megtestesülését, Angra Mainyut idézi meg és átkozza meg a Grált, addig itt a csalásuk egy Ruler osztályú szolgát eredményez. A Nagy Grált ellopják, és eltűnik évtizedekre.

A sorozatról ott a topikja, nem mennék nagyon jobban bele. Időközben megnéztem a BD-t is, aminél az effekteken javítottak, pár dolgot javítottak, de a 22. rész továbbra is úgy néz ki, mint a falra hányt borsó. Csak most már csillámlik is. Mert zajos, mint minden robbanása.

Történetileg nagyon erősen elkülönül a két fele: az első 11-12 rész nagyon erőlködik, hogy ufotable hangulatot teremtsen, de képtelen rá, hiszen A-1 Pictures. Emiatt a második fele már nagyon szalad. Míg utóbbi esetében érthető, hogy elvésznek a lényegek, addig az előbbinél sikerült a kritikus mondatokat úgy bevágni, hogy csak figyelmesen nézve szúrjon szemet. A sorozat második felében pedig komplett karakterinterakciók sínylették meg, különösen Sieg és Jeanne kapcsolata. Sieg eleve nem egy jellem, mert mindössze pár napja létezik, azon kívül egy üres homunkulusz, akinek semmi emléke, semmi fogalma a világról, az emberi jellemekről, mivel őt is egy gólem erőforrása gyanánt szánták.

Itt már azonban azért van egy alaptéma: egy dogmatikai ellentét az emberiség megváltására a második felétől. Ugyanezt hajtotta a maga olvasatában Kiritsugu is a Zeroban, azonban itt vallási tartalommal bír a „megváltás”. Míg Amakusa Shirou Tokisada, a korábbi Grál-háború Rulere ezt úgy képzeli el, hogy az emberi léleknek is anyagnak kell lennie. Ezzel kihúzná a szőnyeget a teljes rendszer alól: miután a „porból lettél, porrá leszel” dogma szerint megszűnik a lélek, a mágia lassanként elhal a világban, az embereket pedig nem lehet egy morális iránytűvel kordában tartani, kitűzni eléjük egy célt, hogy mit űzzenek (az üdvözülést, jobb esetben). Jeanne ellenben a rendszer megvédését tűzte ki, miután félő, hogy ezáltal az emberi lét lesilányul, súlytalanná és monotonná lesz, céljukat vesztetté válnak, ezáltal képtelenek lesznek a fejlődésre, hogy önmaguknál jobbá váljanak végül.

Zeneileg ennek a betétdalait szeretem Tainaka Sachi óta a legjobban, legyen az az EGOIST "Eiyuu Unmei no Uta", ASCA "Koe" vagy GARNiDELiA "Désir" nótája. LiSA adja az OP2-t, az "ASH"-t, ami kábé úgy szól, mint minden dala 2010 óta, legyen szó a Girls Dead Monster felállás cuccaiban az Angel Beats!-ből (amit egy időben előszeretettel hallgattam) vagy "Oath Sign", ami a Zero openingje volt. És mit ne mondjak, nem véletlenül vagyok már torkig az előadóval.

10. Fate/EXTRA: Last Encore (2018)

Idővonal helye: Fate alapvilág, a 3. Grál-háború után egy globális katasztrófa miatt a Grál-háborúk elmaradnak. A sorozat 2030-ban kezdődik, de 3000-ben játszódik a második résztől kezdve.

A Fate/Extra idővonal szerint a 3. Grál-háború után 1970-ben egy globális katasztrófa következik be, aminek hatására a Föld haldokolni kezd. Ez nem más, mint a nyersanyagaink felélése, a mértéktelen környezetszennyezés, ami elkezdi a Föld varázserejét csökkenteni. A mágusok így az informatika felé fordulnak, virtuális valóságban folytatják a varázslataikat, amit egy szuperszámítógép, a Holdkamra rendez. Itt rendeznek Grál-háborút, ami során az adattermelés és számítások sora a Holdkamra tanító mechanizmusaként szolgál, hogy új élettért hozhasson létre és igazgathasson az emberiség számára.

A sorozat fényregényből készült, ami az alapjáték (Fate/EXTRA) true endjén alapszik: a főhősnőnk, Hakunon elveszti Saver (Buddha) és mestere, Twice H. Pieceman ellen a harcot, így a mennyei igazságszolgáltató erő, a Chakravartin megvalósul a virtuális térben. A Holdkamra elkezd adatokat törölni, így emberek és komplett világok semmisülnek meg, és alakulnak újra. Eltelik közel ezer év, amikor egy korrumpálódott adathalmazból új egyéniség formálódik, és megvívja az utolsó Grál-háborút, miközben keresi saját maga identitását, a kilétét és céljait igyekszik meghatározni, önön múltjával megbékélni. Alapvetően ez határozza meg a szériát.

Ugyanakkor Hakuno (bocsánat, HAKUNO, mert van különbség: Hakunon a lányverzió, Hakuno a fiú az eredeti játékban, a nagybetűvel írott meg a halottak adatainak amalgám alakja) és "csöcsöm-picsám kinn van Saber" (copyrighted by Surci), vagyis Nero Claudius Germanicus alakjának ellentéte egész szépen működik. Ami külön tetszett, hogy nagyon nem változtattak az eredeti történelmi személyen azon kívül, hogy nőt csináltak belőle. Ugyanolyan heves, excentrikus és sok esetben önimádatba csúszó, mint az egykori római császár, akiről elég sok ókeresztény történelmi vádirat kering Róma felgyújtásától kezdve a feleségének, Poppeának elvetélését és halálát eredményező hasba rúgásáig. Előbbi ezekből egyszerűen nem igaz, a császár az akkor még javarészt fából épült város oltását vezényelte, miközben smaragdköves ókori "napszemüveget" használt ahhoz, hogy nézze az eseményeket. Poppeát meg egész biztos nem bánthatta, hiszen 1) mindenkinél jobban szerette; 2) nem tört a politikai uralmára, ami miatt végül a saját anyjával is végzett; 3) ugyanezt majdhogynem szóról szóra eljátszották Hódító Vilmossal is, aki majd' ezer évvel később egy ballábas kelést követően a terhes feleségét úgy hasba rúgta, hogy az vissza beesett a házba. Korabeli propaganda as it's finest. Mindegy, de ezek a dolgok szépen megjelennek az alakjában, olykor egyébként még megszólításra is kerülnek egy érintőleges utalás képében.

Magát ezt a sorozatot nem szeretem, mert inkább egy Shaft-recskázás, mint érdemi mű. Értem ez alatt az ADHD-s rendezést (amire ha ivós játékot játszanánk, valahányszor egy jelenetet egy vágósnitt félbevág, a harmadik résznél alkoholmérgezésben döglenénk meg), a túlkontrasztos megjelenést, a szövegminőség sokszor semmit nem mondó szintje, amivel csak komoly utángondolással áll össze a kép, miről is volt szó, mire akart X utalni azzal a mondatával. Ezt pedig nagyon ritkán szólítják meg, hogy érvényt szerezzenek neki a kifejtésre.

Kicsit fura a szerkesztésben egyébként, hogy az utolsó 3 részt külön ONA-ként kellett kiadniuk (valszeg nem kaptak rá műsorblokkot). Az Illustrias Tendousetsu 3 része adja meg a sorozatnak a tényleges és méltó lezárást, a végső nagy harcot és önfeláldozást a főbb szereplők részéről, és fordítja vissza a mellékszál sztoriját a EXTRA-idővonal fő történeti vonalába az Fate/Extella játék elé. Ugyanitt kerül elő a sokaknak zavaros idővonal mibenlétének is a fejtegetése, amit egész egyszerűen "a Lehetőségek Fájaként" emlegetnek, vagyis azt, ahogy szoktam narrálni: mintha egy algoritmus felépítését és döntési mechanizmusának sémáját néznéd, hogy mely feltételek teljesülnek vagy nem teljesülnek egy-egy történetfolyamhoz.

11. Learn with Manga! FGO (2018)

Újabb paródia, ezúttal amúgy nem kifejezetten saját magát parodizálja vagy a mobiljátékot, hanem leginkább magát a játékos közösséget, ami kialakult köré. Riyo dizájnját teljesen jól áthozták, a mémjei és poénos képsorai jól át lettek ültetve, ellenben többet nem lehet róla emiatt is mondani róla. Rengeteg karaktert felvonultat, akiket már ismerhetünk egyik-másik sorozatból, illetve több újat is behoz a játék(ok)ból, de előnyére válik, hogy nem kell őket ismerni ahhoz, hogy a poénok átjöjjenek.

12. Lord El-Melloi II-sei no Jikenbou – Rail Zeppelin: Grace Note – (2019)

Idővonal helye: Fate alapvilág, a 4. Grál-háború után.

A Fate/Zero Bársonya tér vissza, hogy átvegye egykori tanára címét és posztját, fenntartva ezzel a Modern Varázslatok Elméleti Tanszékét. A tetteiért lemond a saját varázsköreiről, az El-Melloi családnak adja zálogba, így anélkül kell, pusztán az elméletekre és a realitás talajára ereszkedve hagyatkoznia, agymunkával megoldania a felmerülő ügyeket, amikben nyomoznia kell. Ezzel szívességeket vagy épp pénzt szerez a legatyásodott arisztokrata családnak.

A sorozat maga kifejezetten élvezetes, bár az első felében az epizodikus megoldás igazából semmi más célt nem szolgál, mint az átugrott első 3 kötet lényegét bepótolja, benne mindazt, ami a következő 2 kötethez szüksége lesz. A Grál-háború háttérbe szorul, helyét a varázsvilág krimije veszi át, amiből sokszor egy-egy húzás elég erősen asspullnak hat, és csak utána olvasva derül ki, hogy mi is volt a logika. Vagyis hiányzik egy-két beszúrt gondolat, ami könnyebben követhetővé teszi a nyomozást a második felében, mert olykor olyan aspektusai kerülnek elő ennek a világnak, amiről még a legjobban ismerője is elfeledkezik, nemhogy a szereplők (olykor Bársony is, de ő idővel rájön, ha már rákényszerült az eszét használni).

Az openingje király, imádom a zenei betétjét, az grafika meg végig olyan részletes marad, hogy még azt se felejtették ki, hogy a tükröződő felületek is jól kivehető képet adjanak vissza egy pohár jeges whiskeyben.

Amit hiányoltam belőle nagyon, az Gray saját sztorijának kifejtése, amiről egyébként az egész első kötet szól. Helyette kapunk emlékfoszlányokat arról, amikor odaállt Waverhez, hogy szeretne a tanítványa lenni és elmenni abból az isten háta mögötti faluból, ahol élt.

13. Fate/Grand Order: Zettai Majuu Sensen Babylonia (2019-2020)

Idővonal: Grand Order világ, 7. szingularitás, i.e. 2655

Erről a sorozatról is elég sokszor megemlékeztem a topikjában, szóval csak röviden. A sorozat az utolsó harmadáig egy kalandsorozatként dolgozik, utána beindul a világvége. Ott felpörögnek az események, érződik, hogy a tét hatalmas, a lehetőségek korlátozottak, a harc meg majdnem hiábavaló. A megoldás hasonlóan asspullnak hat, ugyanis nem árulja el, hogy a saját ütőkártyája tulajdonképpen mi és hogy működik, illetve Tiámat világpusztító motivációja elég slampos.

A finálé központi gondolata a regresszió, amit sokrétűen értelmezhető, de itt inkább pszichológiai vonatkozásban van jelen. Ez a fejlődés során már túlhaladott fázisok vagy stádiumok újbóli megjelenése voltaképpen egy énvédő, hárító mechanizmus, tudattalan lelki működés, ami az egot közvetlenül negatívan érintő, az önértékelést fenyegető, szorongáshoz, stresszhez vezető felismeréstől óv meg. Tiámat esetében ez annyit jelent, hogy mint a saját célját beteljesített ősanya felett eluralkodott a posszesszivitás, azaz az érzelmi függőség. Miután megszülte a sumer isteneket és egyéb gyermekeit, azok saját utat kezdtek el járni, és minél több nemzedék követte egymást, egyre inkább távolodott el tőle mindenki. Ez a magára hagyatottság, érzelmi magány őrjítette meg, hogy visszakívánja forgatni az egész teremtési folyamatot és újraélni azt, hogy újfent ősanyaként szeressék, mint az volt az istenek korában (vagyis a világ hajnalán). Ennek érdekében használja a sorozat végén, a 20. rész közepén a teremtéstagadás képességét, vagyis a nega-genezist, ami a már végbement evolúciós folyamatokat teszi semmissé, és sorozatos legyőzésével Tiámat is veszít a kezdeti femme fatale alakjából, visszatérve a sárkányszerű alakig, amire már mint „valós alak” hivatkoznak a megfigyelők.
Ezt a főszereplőnk feloldhatná úgy, mint a régi istenek (a mitológiában Éa, Enlil vagy Marduk), hogy megölik az ősanyát, azonban ehelyett megerősíti abbéli hitében, hogy a gyermekei szeretik továbbra is, azonban az életükben nincs számára hely, nem tud értük tenni semmit. Az utolsó szavaival pedig arra kér, hogy ne feledjük el soha többé, de ne is imádjuk őt. Vagyis tartsuk fenn a tudatot, hogy honnan származunk, honnan jöttünk, de ne vágyakozzunk soha révetegen a múltba, ahogyan azt ő tette.

*-*-*-*-*-*-*

Én mondtam a legutóbbi fórumtalin, hogy ledobom az atomot. Hosszra szerintem sikerült.
A hozzászólást 1 alkalommal szerkesztették, utoljára Ricz 2020.10.01. 10:45-kor.
"Egy dolog irracionalitása nem kérdőjelezi meg a létét, csak leírja az állapotát." (Friedrich Nietzsche)
Avatar
Junchi
Koffein Kondenzátor
Koffein Kondenzátor
Hozzászólások: 2524
Csatlakozott: 2007.06.23. 14:28
Nem: Férfi
Tartózkodási hely: Azuchi

Re: Kihívás - a 2010-es évek 10 legjobb animéje

Hozzászólás Szerző: Junchi »

Előjáróban annyit, hogy a visszamaradt három helyezés már egy egészen másik ligát jelez – ezeket a címeket nem csak animés, hanem úgy általában tv-s/mozgóképes szempontból is kimondottan sokba tartok, vagyis a tízes listám helyezettjei közötti legnagyobb szakadék/távolság éppen a negyedik és harmadik hely között van. Nem is húzom tovább az időt, lássuk!

3. Shoujo Shuumatsu Ryokou (2017)

Nagyon nehéz összefoglalni, hogy miért szeretem ezt az animét, mert rengeteg komponens munkálkodik ebben, ráadásul ezek nem is szétválaszthatatlan elemek, szóval duplán kemény feladat, de azért megpróbálkoznék vele.

Szóval valahol ott kezdődik a dolog, hogy a White Fox a Jormungand után/közben egyre jobban kezdett a bögyömben lenni. Az addigi „tűpontosan adaptálunk” mentalitásukat kezdték szépen-lassan lecserélni valami arrogánsabb stílusra, egyre több kretén címet kezdtek el feldolgozni, szóval a repertoárjuk nagyban felhígult, a munkáik minősége pedig erősen áthajlott kétes szférákra. Ennek egyenes ági következménye lett, hogy eléggé megutáltam a stúdiót, szóval egy adott ponton túl elegánsan telibe ignoráltam az összes vackot, ami mellett ott figyelt a nevük. Igen, így járt az SSR is, ahol még a karakterdesign is rádobott nem kevés lapáttal erre a prekoncepcionális ellenszenvre, szóval nem foglalkoztam vele… egy ideig. Merthogy rá fél(?) évvel később valahogy mégis adtam neki esélyt. A többi – ahogy szokták volt mondani – már történelem, míg el nem jutunk a jelenhez, avagy egy személyes listához, ami az évtized legjobb animéit gyűjti össze, és ott bronzérmet szavaz meg az előbb említett alkotásnak az ügyeletes koma. Pálfordulás? Meglehet, ugyanis nem nagyon kellett összetörnie magát az SSR-nek – olyan látványosan lopta be magát a szívembe, hogy azt öröm volt nézni.

Tulajdonképpen egyetlen dolog van, amin túl kellett lendülnöm, kellett idő, mire megszoktam: a karakterdesign. Nem volt épp egyszerű a sorozat két főszereplőjének fizimiskáját lenyelni, a puding fejeiket, az idétlen szemeiket, meg azt, hogy effektíve nincs orruk. Mondanám, hogy ez is építi valahol az SSR sármját, de nem mondom, mert ha kicserélnénk valamivel élethűbbre a két lány dizájnját, hát még most sem ágálnék ellene. Még egy kicsit talán jobban is működne.

Túllendülvén a kellemetlen részén, nézzük inkább, hogy mit vagy miket adott végső soron ez az anime, amivel kiérdemelte az előkelő harmadik helyezést.

Megkülönböztetett jelleggel, mindenképpen elsőnek emelném ki a sorozat atmoszféráját, amiben ez a cucc verhetetlen. A rendező érzéssel és valódi alázattal nyúlt a forrás manga (erről majd később) irányába. Amúgy is a gyengéim az ilyen lepusztult, poszt-apokaliptikus világban játszódó történetek, de itt aztán pláne nem bíz semmit a véletlenre. Az animében összesen négy(!) darab emberkarakter szerepel, ebből kettő Chito és Yuuri, vagyis főszereplőink, illetve akad még két epizódszereplő a megfelelő helyeken, és ennyi. Nincs. Senki. Más. Olyan szinten ki lett irtva az emberiség, hogy az „utolsó krónikások” megnevezés itt abszolút megállja helyét. Csakis a sok fém és beton tanúskodik arról, hogy itt valaha élet zajlott. A szürke, fekete, rozsdabarna és fehér dominál végig, kéket max akkor látunk, mikor az eget éppen nem takarják el az egykori pusztítás következményei. A világot jelentő város ugyanakkor nem csak horizontális, de vertikális szempontból is terebélyes, azaz a tér minden iránya adott a két lány kóválygásaihoz. Persze hiába robognak (van egy Kettenkradjuk is, azzal közlekednek) egyik helyről a másikra, nem találnak nagyon semmit. Sem füvet, sem fát, sem állatot, embert is csak nagy ritkán. A rendező nem rest megmutatni, hogy éppen merre járnak a lányok. Kapunk sok közelit, jó pár távolba révedőt; az épületeket látjuk szemből vagy valamilyen szögben; a kamera néha együtt halad a lányok robogójával, néha fixen letelepszik valahova, közben andalító, túlvilági zene kíséri a két főszereplő útját, amit tovább erősít egy-egy időszakosan előkerülő furcsa építészeti komplexum. Igen, ebből már ki lehet találni: az SSR egy iyashikei. Nem olyan, mint mondjuk egy Aria, de nem is baj. A lényeg az atmoszférateremtés, az ottlét érzése.

A dolog valódi pikantériája, hogy az SSR még ennél is többet ad, van ugyanis egy sztorija is, bár nevezzük inkább csak kijelölt célnak: Elérni a világ tetejét. Nem tudjuk, hogy pontosan mi is van ott, ami az anime legvégére sem derül ki. Bölcs döntés. Nagy hiba lett volna az atmoszférához szintén hozzátartozó misztikusságot lerombolni holmi konkretizálásokkal. Nagyon a katasztrófa okáról sem tudunk meg sokat, bár erre azért adnak hinteket, amik sajnos menet közben kivágták az egyik elméletemet, de annyi baj legyen. Szerettem volna azt hinni, hogy a lányok a purgatóriumban bolyonganak, ahol keresik a megváltást, bár mentségemre szóljon, hogy a sorozat első felében erre is vannak utalások. Minden elejtett fél-információ ködös, a cél is csak egy eszköz az utazáshoz. Bátorkodnék mindjárt egy filmes párhuzammal is élni, nevezetesen a Tarkovszkij-féle Sztalkerével. Nyilván nem egy súlycsoport a két cím, de óhatatlanul is éreztem az SSR kisugárzásán enyhe Sztalker vibe-okat. Mintha Chito és Yuuri itt is a Zónában rekedtek volna, ahol bármi megtörténhet, de a lényeg, hogy keresik a szobát/világ tetejét, ahol ott vár rájuk az… akármi. A lényeg, hogy legyen miben hinni, hogy legyen egy cél, ami közös.

A másik érdekes és fontos dolog szintén a világához, annak felfedezéséhez köthető. Nem véletlenül hangsúlyoztam ki az elején az erős poszt-apokaliptikus jelleget, ugyanis mindkét lány bölcsőjét az ismert civilizáció romjai jelentették, vagyis ők már beleszülettek ebbe, nem az életük egy pontján történt a váltás. Ezért is van az, hogy sokszor csodálkoznak rá számunkra triviális dolgokra, legyen az akár egy eszköz, étel vagy emberi érzelem. Mindez rendkívül erős kettőséget eredményez: ahogy a két lány csak elemeiben ismeri a mi világunkat, úgy mi is csak keveset látunk, illetve tapasztalunk meg az ő környezetükből (ezért is a sok ködösítés és mindenféle konkretizálás hiánya). Ez a kétirányú felfedezés és érdeklődés pedig egy nagyon ütős összképet alakít ki, amit csak erősít a slice-of-life és kamaradráma egyvelegeként működő felállás.

Említhetném még Chito és Yuuri fontosságát is, mert az ő szerepük sem annyi, hogy legyen kikkel nézegetni ezt a világot, bár az őket összekötő kapcsot azért fejtegethették volna még. Mondjuk örültem, hogy nem a kötelező magány köré húzták fel az egészet, hiszen ők ketten végig ott voltak egymásnak, erős a gyanúm, hogy az első naptól fogva együtt vannak, szóval talán ez is egy olyan emberi érzelem/tulajdonság, aminek a valódi jelentésével nincsenek is tisztában, max a legvégén, de most nem spoilerezek.

Szóval jah, az SSR baromi sokat adott nekem, szinte minden téren kimagasló alkotás. Egyedül talán a sütögetős epizódot hagytam volna ki, mert az már nekem is sok volt, próbára tette alaposan a türelmem, viszont ezt leszámítva minden epizódjában volt valami (akár egy filozófiai gondolat, akár egy helyszín, akár egy menekvési pont a lányok számára), ami helyből megadta az alaphangot, a további lapokat innen meg már csak jól kellett kijátszani. Időközben egyébként belelapoztam a mangába is, de az anime után valahogy nem volt az igazi. Ja, és az OST-je az egyik legzseniálisabb ever.

Ééés akkor jöjjön a végére három említésre méltó film is, mert ennyit mindenképp szeretnék kiemelni az évtized felhozatalából:
3. Liz to Aoi Tori (2018)

Szóval volt nekünk anno egy Hibikénk, amiről a középszerű, felejthető, céltalan szavak jutnak elsőre eszembe, emiatt féltem a spin-offjának tekinthető filmtől is… Balgább már nem is lehettem volna.

A Liz a Hibike két mellékszereplőjének (Mizore és Nozomi) kapcsolatáról szól, ami yuri, de mégsem. De über jó! Hogy mi kellett hozzá? Noss, egy női direktor, aki értette, hogy mit akar kihozni a két karakterből. Finom, lírai, szimbolikus, következetes és érzelmes. Az, ami a Hibike is akart lenni, de nem lett. Első kellemes csalódásom a KyoAniban. Folytatás novemberben!
Avatar
Dodgers
Sensei
Sensei
Hozzászólások: 553
Csatlakozott: 2011.03.07. 09:00
Nem: Férfi
Kapcsolat:

Re: Kihívás - a 2010-es évek 10 legjobb animéje

Hozzászólás Szerző: Dodgers »

(Elöljáróban annyit, hogy ez az egy nappal későbbi listahelyezés nem lustasági hozomány, hanem azé az egyszerű oké, hogy tegnapról totál behittem egész nap, hogy Szeptember 29-én áll a naptár és nem 30-on. Welparoosky, and I digress)

4. Nichijou (2011)

Ahogy az előző havi Girls und Panzeres listázásomnál, úgy ezúttal is el kell sütnöm az ottani sztorit, miszerint először akkor láttam a KyoAni adaptálta Nichijout amikor még új volt, és marhára nem nyerte el a tetszésemet a cucc, idővel viszont hozzám melegedett elég szépen. Pedig itt nem volt semmi, a világ felépítésével kapcsolatos pocifájás, egyszerűen csak arról van szó, hogy igen, a humor az egyik legszubjektívebb dolog a világon, a Nichijou pedig elsőre egy olyan cucc képét mutatta, ami nagyon szeretett volna vicces, szándékos túlzásokba eső, dinka vígjáték cucc lenni. Azonban egész végig olyan érzésem volt, mintha egy olyan vicc közepébe estem volna bele, aminek sose tudtam elkapni a farkát és a lényegét, csak közepes fapofával ültem és néztem ki a fejemből. Pedig én tényleg kapható vagyok az ilyesféle elvontabb humorra, a Nichijounak viszont csak nem sikerült a bravúr, hiába volt dicséretes a KyoAni részéről, hogy nem akarták tizenx részbe passzírozni a varázst. A varázst, aminek hétről-hétre úgy ültem neki, hogy igenis szeretném szeretni, ám mindig úgy álltam fel a monitor mellől, hogy ez így (nekem) nem jó.

Ez volt 2011-ben, viszont 2014 körül adtam neki még egy esélyt, és lőn, csak más lett a véleményem.

Ez elsősorban annak tudható be, hogy sikerült megfejtenem a személyes enigmát, ami miatt nem volt jó a banán anno: nem fogtam fel magamnak, hogy ez voltaképpen az Azumanga Daioh kicsit pörgősebb, valamelyest elvontabb és "mindennapibb", zeneileg bombasztikus változata. Itt nem csak egy központi lánycsapaton és a tanáraikon van a hangsúly, de itt is van egy fő-főszereplő trió, illetve sok más mellékszereplő, akik mind szerves részei a Nichijou univerzumnak, ami a legközönségesebb hétköznapi helyzetből is tud valami megmosolyogtatót, de akár nevettetőt is kanyarítani. És a legszebb az egészben az, hogy maga a névválasztás nagyon jól körbeírja az egész cucc koncepcióját: hiába képes szinte minden szereplő elbagatelizált viselkedésre és emberfeletti tettre, a legtöbbjük számára ez nem jelenti azt, hogy ők maguk direkt geg szereplők lennének. Vannak persze olyanok, akik közelebb állnak a geg karakter definíciójához mint mások, de az szinte minden szereplőre igaz, hogy őket nem maga a világuk dinkasága definiálja, hanem ők csak egyszeri emberek egy olyan világban, ahol bárki, bármikor csinálhat vagy mondhat olyan ordenáré baromságot vagy furcsaságot akár a lehető legtermészetesebb módon, amikre ők maguk is képesek, csak nem veszik észre magukon. Vagy a természetes viselkedésük része, vagy csak a világ hülyeségére reagálnak, de szinte biztos vagyok benne, hogy ez a mentalitás volt az, ami miatt nem jött be először a Nichijou. Egyszerűen akkora hangsúly van egy sajátos villág-immerziós hozzáálláson, hogy könnyen LOL LÁTOD MILYEN VICCES EZ A SZEREPLŐ, UGYE MILYEN VICCES EZ A MUNDÉN SZITUÁCIÓ következtetésbe csúszhat az ember, ami a cucc erényeit nézve érthető, de sajnálatos tulajdonság. Ha viszont ezen túllép az ember, vagy megvilágosodik ahogy én tettem, akkor egy igazi, akármikor elővehető kis klasszikusról van szó, amiben nem csak a hülyeség, de egy bizonyos szintű karakterépítési faktor is bejátszik, amibe nem kell hatalmas víziókat fektetni, ellenben nagyon jól társul az amúgy túlsúlyában vicces hozzáálláshoz.

Mondom ezt úgy, hogy a szereplőgárda nagyságához mérten óhatatlan, hogy lesz mindenkinek egy-kettő olyan szereplő, amely jóval kevésbé jön be a többiekhez képest, és nekem Hakase, a loli professzor karaktere volt ilyen, akinek ráadásul külön szegmenseket is szentel a cucc. Ott van mellette Nano a robotlány, és Sakamoto a macska, akik ellensúlyozzák a dokit, de a karaktere így is túl egyenesen gyerekesre és idegesítőre sikeredett ahhoz, hogy lehúzza a Nichijou összességének egészét. Csak ez megkérdőjelezné nálam, hogy *tényleg* érdemes-e a listára a Nichijou, de a cucc egészét nézve mégis csak azt kell mondanom, hogy Hakase sem töri le annyira a hepit ahhoz, hogy elorozzam a stufftól a helyezést. Ezt nem csak magának az sztori/karakter írásnak köszönheti, hanem a KyoAninak is, akik nagyon jó munkát végeztek az adaptálás során. Az egy dolog, hogy a manga egyszerűbb, inkább letisztult, sokszor szögletes vonalakkal dolgozó karakterdizájnját, és az ahhoz képest több felületi leképzéssel bíró háttereket nagyon jól ültették át, de egy nagyon kellemes, világos-vidám színpalettát is adtak neki, ami meg lett fejelve egy méltó rendezéssel is. Szinte együtt él a dinamika és az időzítés a cselekménnyel, és vizuális szempontból is hajlandó egyedibb húzásokkal-kompozíciókkal előállni az azt igénylő helyzetekben, emellett egy becsületes, csalóka mód profi sakuga paradicsom is a cucc. A komolyzenei hangszerekkel előadott, majdhogynem egy jóval kevésbé jazzes Tom & Jerrys zenei háttér ugyancsak ad egy egészséges löketet az adaptációnak, de ami a legfőbb, hogy ez az egyesített audiovizális front szerintem túl is mutat a manga színvonalán: a manga is becsületes jó munka, de az a plusz, amit a rendezés és a hangszínészek játéka hozzátesz, az egy egészen új dimenziót nyit meg a forrásmunka számára, és sajnálatos, hogy se folytatás nem készült az animéhez, se a konkrét lehetőségek se olyan szélesek hozzá már a KyoAni részéről, a nemrég történt gyújtogatás eredményeként. Ugyancsak sajnálatos az, hogy a Blu-Ray otthoni kiadás elég szépen túl lett árazva, így hiába volt sikeres elismerés terén az adaptáció, az anyagi megtérülés lehetőségre mégis rádobott egy szép nagy üllő.

Amiért tényleg kár, mert hiába ízlésfüggő a KyoAni 2010-es évekbeli felhozatala (vagy inkább a KEY adaptációk óta), a Nichijou szerintem abszolút megérdemelten lett közkedvenc, és végső soron tényleg ezt tekintem az Azumanga Daioh szellemi örökösének és folytatásának.
Kép Kép
Avatar
Jucuky
Gyakorlott
Gyakorlott
Hozzászólások: 79
Csatlakozott: 2017.10.24. 11:56
Nem:

Re: Kihívás - a 2010-es évek 10 legjobb animéje

Hozzászólás Szerző: Jucuky »

3. The Idolm@ster Side M (2017)

Ahogy az Idolish 7-nél írtam, itt az ideje elővenni ezt a művet, aminek az esetében szintén kicsit korábbra nyúlik vissza a történetünk, mint az anime. Tulajdonképpen a 2011-es sorozatig, ami még a lányokról szól - és egyébként, amit szintén nagyon szeretek -, mert abban tűnt fel a Side M széria egyik alapító együttese a Jupite, akik a lányok egyik rivális bandája lesznek. Így aztán a Side M története is velük indul, illetve a szintén 2017-es OVA-val, ami azt mutatja be, hogy a korábbi főnökük kvázi árulása után miként sikerült a Jupiter nevű együttes három tagjának újrakezdenie a karrierjét a 315 Production tehetségkutató ügynökségnél. Majd jön a fősztori, aminek a Gekkan Shoujo Nozaki-kunhöz hasonlóan egyetelen hibáját tudom csak felróni, méghozzá, hogy nincs második évada. A játékban jelen pillanatban 15 csapat 46 tagja szerepel, ám az animében csak az időrendben elsőként bemutatott 6 banda kap fontos szerepet, míg a többi idol egy-egy cameoban jelenik csak meg.

A történet főszereplője, talán meglepő módon nem a Jupiter valamelyik tagja lesz, hanem egy Tendou Teru nevű fiatalember, aki egy rémes nap rémes éjszakája után egy korábban soha sem látott szerződéssel a kezében ébred. A hivatalos írat szerint, amit nem mellesleg ő maga írt meg a szakma szabályainak megfelelően, felcsapott idolnak a 315 Production tehetségkutató ügynökségnél. Azonnal az okiratban megadott címre rohan, hogy tisztázza ezt a félreértést, hiszen lehetetlen, hogy 28 évesen, jogászi karrierrel a háta mögött, minden képzettség nélkül bálványnak álljon, ám mint arról az iroda producere felvilágosítja, ugyan kissé kapatosan, de saját maga bólintott rá az ajánlatára. Nem marad más hátra, mint hogy Teru eldöntse, hogy mit akar kezdeni ezzel a helyzettel, és hogy lehetséges-e a nulláról újraépítenie az életét.

Bevallom, hogy a Cinderella Girls-t nem láttam, de nem olvastam jó kritikákat róla. A Side M viszont teljesen hozza azt, amiért a lányokról szóló alapsorozatot szeretni lehet, sőt néha még tovább is fejleszti. Az anime maga a munkahelyváltás köré épül, areménybeli idolok korábban más szakmát űztek, viszont a producer hatására a változás mellett döntöttek. Így alakult, hogy a mindenféle korú és mindenféle szakmából érkezett tehetségek együtt küzdenek azért, hogy elismert művészek legyenek. Ez már ad egy egyedi ízt neki, hiszen nem csak középiskolás klubból zenekarrá avanzsált tinifiúk tűnnek fel a képernyőn, hanem a Teruhoz hasonló fiatal felnőtt korosztály is képviseli magát. Mindegyik idolnak megvan a maga oka rá, hogy miért hagyja el az eredeti hivatását és lesz belőle bálvány.

A sorozat számomra legnagyobb és szinte utolérhetetlen erőssége a szereplők. Most nem fogok hazudni, mindegy egyes feltűnő karakter - és nem csak azok, akik az animében végül szerepeltek - elképesztően szerethető. Ez az egyetlen olyan játék, ahol bár vannak személyes kedvenceim, akárkit húzok, annak örülök, mert mindenkit szeretek. Kivétel nélkül. Elég népes a szereplőgárda, mint fentebb mondtam, de nincs egyetlen olyan srác sem, aki miatt kicsit is húznám a szám. Sajnos a játékban nem sok interakicójuk van egymással, mert inkább a csapatsztorikra mentek rá a készítők, az animében viszont keveredtek is, és együtt csak még jobbak lettek. Egyszerűen minden interakciójuk egymással annyira aranyos, ahogy támogatják egymást, ahogy viccelődnek egymással, ahogy csak úgy vannak, hogy arról csak ilyen fangörcsmódban tudnák áradozni. A srácok karakterdizájnja is remekül sikerült, tényleg mindenkié (Kei-san, a szőke, hosszú hajú, német származású, komolyzenészből lett idol a legszebb férfikarakter, aki létezik szerintem. Nála még nem láttam igazából gyönyörűbbet)

Aztán bár a zenék nem kiemelkedőek idolos cuccok közül, de mindegyik csapat kapott egy egyedi hangzást. Ellenben a tánckoreográfiák érdemelnének egy pár gondolatot, ugyanis az animátoroknak volt arra gondja, hogy akárcsak a játékokban, az animében is a seiyuuk adta élőkoncertek elevenedjenek meg. Gyakorlatilag leanimélták a seiyuuk mozgását és koreográfiát. Tudni kell, hogy a seiyuuk minden évben nagyszabású koncerteket adnai, több napos teltházasokat, szóval még nekem is jó volt ezt így látni, hát még annak milyen élmény lehetett, aki részt is tudott venni egy ilyen koncerten. Nagyon alapos és igényes munka volt.

Ha már az animáció, az A-1 készítete és tényleg megérdemel minden dicséretet, mert szép lett a grafika.

Aztán, ha már említette a Procudert, róla is egy pár szó. A legtöbb férfiidolos játékban és animében a menedzser egy nő, még akkor is, ha nem kifejezetten romantikus a játék, hogy a női játékosok bele tudják magukat képzelni a bőrébe. A Side M viszont meglehetősen egyedi, hiszen rengeteg férfirajongója van - a koncertekre utalva, néha a seiyuuk külön megszólaltatják a női és férfi nézőket és a férfiak majdnem fele arányban képviseltetik magukat - így az animekészítők talán emiatt is úgy döntöttek, hogy a Side M fiúk, akárcsak a lányok férfi producert kapnak (A játékban nincs hangja és arca, a mangákban pedig igazából soha nem lehetett eldönteni). Ebben az animében mondjuk szerintem teljesen mindegy lett volna a producer neme, de ez a választás szuperjól működött.

Őszinte leszek, nekem ez egy nagyon meghatározó mű az életemben, ezért is mertem ilyen magasra tenni a listámon és tényleg nem tudok igazából semmi negatívat mondani róla azt leszámítva, hogy már mint említettem nincs második évada - pedig az eladásai kimagaslóan jók voltak - amiben feltűnhettek volna azok a karakterek, akiknek most nem jutott műsoridő.
Avatar
dresthar
Szakértő
Szakértő
Hozzászólások: 145
Csatlakozott: 2019.03.09. 16:22
Nem: Férfi
Tartózkodási hely: Miskolc
Kapcsolat:

Re: Kihívás - a 2010-es évek 10 legjobb animéje

Hozzászólás Szerző: dresthar »

4. Chihayafuru (2011-)
Szerintem később majd írok egy hosszabb véleményt is, de egyelőre rövidebbre fogom (már így is csúszásban vagyok). Ennek az animének a hatására döbbentem rá, mennyit veszítettem azáltal, hogy esélyem sincs hobbiként (a versenyszintet hagyjuk) űzni a karutát. Maga a sportág elégé különleges, és egyedi ahhoz, hogy egy jó animét lehessen belőle szerkeszteni. Ami sikerült is: a meccsek izgalmasak, és a szereplők közt is akadnak érdekesek, és/vagy szórakoztatóak is, és nem csak a főszereplők közt. Kellemes meglepetés volt számomra a 3. évadban az „öreg rókák” megjelenése,
SPOILER
és őszintén szólva, én nekik szurkoltam, kár, hogy nem nyert egyikük sem.
A grafika gyönyörű, és a zenék közt van pár jó.
Bár a 3. évad után, látok esélyt rá, hogy az egészből valamiféle jellemfejlődést hozzanak ki, mind a három szereplő számára, sajnos félek attól én is, hogy rinyafeszt jön. A szerelmi sokszög eleinte kicsit zavart,
SPOILER
mostanra viszont eljutottam arra az állapotra, hogy nem tudom, akarok-e a két srác közül bármelyiknek is szurkolni. Talán az lenne a legjobb, ha a két srác közül választaná a lányt, és Shinobu-val jönne össze.XD Végülis, a 3. évadban közelebb kerültek egymáshoz, Shinobu-t kedvelem, és még egy háremes cucc sem lőtte még el azt, hogy a főszereplő meleg. Pedig adnám (akkoris, ha férfi lenne a főszereplő, de itt nem az).
Avatar
SaiyaGin
Profi
Profi
Hozzászólások: 230
Csatlakozott: 2018.10.25. 19:50
Nem: Férfi
Kapcsolat:

Re: Kihívás - a 2010-es évek 10 legjobb animéje

Hozzászólás Szerző: SaiyaGin »

Eredetileg úgy terveztem, hogy mivel a többség a hónap első vagy utolsó napján ír az aktuális helyezettjéről, inkább várok pár napot, és csak kicsit pár nappal október elseje után hozom a saját jelöltemet. Aztán eszembe jutott, hogy ha már a dobogós helyezéseknél járunk, illene legalább egy kicsit újra belenézni a sorozatba. Bele is néztem, de nem úgy alakult, ahogy azt elterveztem: elkezdtem nézni az első részt, aztán a másodikat - végül úgy alakult, hogy gyakorlatilag újra végignéztem. Azt hiszem, ez már önmagában mutatja, hogy helye van a dobogón. Szóval:

3. Gundam Build Fighters (2013-14)

"Unlike the Mobile Suit Gundam story, we're not in a state of war, and we don't have to put our lives on the line. It's just played for pleasure. But... No, for that very reason... People can be enthralled by Gunpla and Gunpla Battle. Because it's a game, they can take it seriously!"

Annak idején, amikor bejelentették a sorozatot, nem sokat foglalkoztam vele, az előzetes leírás alapján pofátlan reklámnak tűnt. Már nem emlékszem, mi vett rá, hogy próbát tegyek vele, de amikor már kijött belőle pár rész, mégis elkezdtem nézni és hamar megkedveltem, végül a 2013-as őszi szezon legkellemesebb meglepetésévé vált.

A közeljövőben: egy új technológia, az újonnan felfedezett Plavsky-részecskék segítségével lehetővé vált, hogy a Gundam-maketteket mozgásra bírják, és a rajongók egy virtuális térben effektek segítségével valódi csatákat vívhassanak velük. A makettépítés és a velük való harc az egész világon népszerűvé vált, történetünk kezdetén már évek óta rendeznek világbajnokságokat, ahol a világ legjobb makettépítői és legjobb reflexekkel rendelkező harcosai megküzdhetnek egymással.

Főszereplőnk, Sei egy igazi Gundam-fanatikus: betéve tudja a Gundam-történetek összes inkarnációját és az ezekben megjelenő összes Mobile Suitot. A családja egy makettboltot üzemeltet, és így Seinek minden lehetősége megvan arra, hogy jobbnál jobb maketteket építhessen – és ehhez a tehetsége is megvan. A reflexei azonban nem valami jók, ezért úgy tűnik, le kell mondania arról, hogy a korábban a világ legjobb harcosai közé tartozó apja nyomdokaiba lépjen – amíg meg nem ismerkedik Reijivel. Reiji ugyan egy elég furcsa fiú (többek között azt állítja, hogy egy földönkívüli királyságból érkezett), aki még hírből sem ismeri azt, amit Japánban józan észnek hívnak, viszont a reflexei bámulatosak. A két fiú hamar összebarátkozik, és kettejük erősségeivel esélyük nyílik a világbajnokságra való kijutásra. Útjuk során a sportanimék hagyományaihoz illően újabb és újabb riválisokkal találkoznak, akikkel idővel szoros barátságokat kötnek.

Amikor elkezdtem nézni a cuccot, nem gondoltam volna, hogy egy ilyen, alapvetően a Gundam-makettek pofátlan reklámozásáról szóló sorozat ennyire élvezetes tud lenni. A kutya ott van elásva, hogy a Sunrise komoly vette a GBF-projektet, és minőségi munkát hozott össze, mind a hangulatot, mind a szereplőket illetően: a Build Fighters a hobbijukat tényleg élvező emberekről szól, és ellentétben más, az évtizedből származó, általam látott animékkel ellentétben (igen, rólad beszélek, Kuroko) az ellenfelek között az arrogáns "nyernem kell a hazám/az iskolám becsületéért" és az "össze foglak törni, mert én vagyok a legnagyobb zseni" típusú karakterek csak mutatóban jelennek meg (ennek része, hogy a riválisok általában még azelőtt összebarátkoznak Seiékkel, mielőtt vesztenének ellenük). Egyszerűen szerethető az egész bagázs: Sei, aki akkora Gundam nerd, hogy amikor hipnotizálják, hogy kiszedjenek belőle egy gyerekkori emléket, elkezdi felidézni Amuro szövegeit az eredeti Gundamből, és nem áll le addig, amíg fel nem mondja mind a 43 rész idézeteit, a végtelen önbizalmú Reiji, aki ugyan eleinte egy kissé arrogáns, de alapvetően átlagos genki és nagy étvágyú shounenhősnek tűnhet, de akiről idővel egyértelművé válik, hogy egy igazi nagybetűs BRO, Sei anyja, aki folyton megpróbálja összehozni a fiát annak osztálytársnőjével, Aila, a titokzatos és tüneményes tsundere, akinek a Reijivel való közös jelenetei mindig kollektív d'aww üzemmódot váltottak ki a teljes fandomból (különösen miután megismertük a lány múltját), Fellini, az olasz nőcsábász, Yuuki, az epikus háttérzenével bíró senpai, Nils Nielsen, a kínai harcművészetekben otthonos afroamerikai szamuráj, - és ott van Ral-san. Ral-san az eredeti Gundam Ramba Raljára emlékeztet, és Seiék mentoraként kap szerepet, ő is egy titokzatos alak, a Gundam-fandom nagy örege, aki a legváratlanabb pillanatokban bukkan fel, hogy tanácsot adjon vagy elmagyarozzon valamit a fiataloknak, és akit a többi felnőtt Gundam-fan csak a megtisztelő Hadnagy néven hív.

Itt térnék rá a többi dologra, ami még megfogott az animében, ugyanis Ral-san egyfajta narrátornak is tekinthető (tőle származik a fenti idézet is), és általában ő az, aki kikacsint egy kicsit a történetből, és kitér a hasonló, valamilyen tárgyak vásárlására/gyűjtésére bátorító animék rákfenéire, ill. furcsaságaira (miért jelent például élvezetet középkorú férfiak számára, hogy műanyag játékokat építsenek, Zeon-egyenruhába öltözve egymásnak eresszék ezeket a műanyag játékokat, és az egészet még komolyan is vegyék?). A főszereplők és Ral-san közötti korkülönbség jól rámutat az anime célközönségének kettősségére is: viszonylagos könnyedsége egyértelművé teszi, hogy az alkotók a sorozat egyik fő céljának tekintik a fiatalabbaknak a rajongótáborba való bevonását, de szerencsére tisztában voltak azzal, hogy Gundam névvel nem csinálhatnak egy átlagos Pokémon/Beyblade/stb.-szerű merchandising animét, így arra is figyeltek, hogy a nosztalgiával (a UC-éra Mobile Suitjainak előtérbe helyezésével, és a különféle utalásokkal) a veterán Gundam-rajongóknak is a kedvére tegyenek. (Ez persze azzal is jár, hogy minél jobban otthon van a néző a Gundam-metaverzumban, annál jobban fogja érteni és értékelni az utalásokat.) A lazább hangulatot a nagyszerű humor is elősegíti, a számos poén még élvezetesebbé teszi a sorozatot. (Itt jegyzendő meg, hogy a hangulat azért nem mindig laza, vannak határozottan szívbe markoló jelenetek is, és mivel egy globális népszerűségű sportról beszélünk (2020-ban, az e-sportok évében alighanem a Gundamek bajnoksága is kiérdemli ezt a megnevezést), nem hiányoznak a nagy pénzért és elismertségért sok mindenre képes sötét lelkületű alakok sem, és itt nem csak a sportfogadások megbundázóira gondolok.)

Persze mivel mechák harcáról szóló sorozatról beszélünk, a rokonszenves karakterek és a jó hangulat mellett szükség van még minimum még egy összetevőre: a látványos grafikájú csatákra. Erre sem lehet panasz, miután a maketteket "beindították", maguk az összecsapások teljesen ugyanúgy néznek ki, mint a “hagyományos” Gundamekben, és a Build Fighters ebből a szempontból sem hoz szégyent a Gundam névre. (Sőt, ha jól emlékszem, a GBF harcai jobban néztek ki, mint a vele egyidőben futó másik Sunrise-anime, a Buddy Complex csatái.) Voltak olyan formabontóbb összecsapások is, amelyek stílusukban erősen emlékeztettek a G Gundam elborultabb dolgaira, az utolsó rész pedig egy igazán epikus, sokszereplős csata, az a fajta, amit az ember végig vigyorral az arcán néz.

Fontos még megelíteni, hogy a bajnokság mellett van egy majdnem ugyanilyen fontos történetszál is: a makettek mozgását lehetővé tévő Plavsky-részecskék rejtélye: honnan származnak/mik ezek a műanyagokra ekkora hatással bíró részecskék, és az őket felfedező cég miért műanyag játékokra "pazarolja" a részecskéket, amiknek annyi más haszna is lehetne?

Alapvetően két ok van, ami miatt a GBF nem került még előkelőbb helyre a dobogón, az egyik az, hogy egyes, fentebb fel nem sorolt viszonylag fontos szereplők karakterizációja meglehetősen egysíkúra sikeredett, a másik az, hogy alapvetően mégiscsak egy merchandising cuccról beszélünk, legyen az bármilyen jól is megcsinálva.
Avatar
Leara
Sensei
Sensei
Hozzászólások: 573
Csatlakozott: 2017.02.11. 20:26
Nem:

Re: Kihívás - a 2010-es évek 10 legjobb animéje

Hozzászólás Szerző: Leara »

3. Shinsekai Yori (2012)

Alapból nagyon szeretem a disztópia/utópia műfajt, bár többnyire könyvben fogyasztom… az utóbbi években azonban a YA-dömpingnek hála eléggé felhígult a piaca. Animében talán még ritkábban futni bele ilyenekbe, hirtelen nem is tudnék olyat mondani, ami hasonlítana erre a sorozatra.

Hogy mi az ami megfogott benne? Nos, leginkább a hangulata. Emlékszem, hogy amikor leültem megnézni az első részt, azt se tudtam, mire számítsak (a karakter dizájn miatt pedig voltak fenntartásaim a cuccal szemben), de egyből berántott az a nyomasztó atmoszféra, ami végig körüllengte a sorozatot.

Gyorsan kitérnék azért egy-két hibára is, de amit most fogok részletezni, az kb. minden hasonló adaptációról elmondható: eredetileg ugyanis ez egy 3 (elég vaskos) kötetből álló regény, így egész biztos, hogy sok minden kimaradt… bár nekem megvan itthon, de sajnos kevésnek érzem hozzá a japántudásomat, szóval nem olvastam még el, de borítékolható, hogy sokkal jobban megismerhetők a karakterek (már amennyit anno spoilerként olvastam róla fórumokon… de ez is rég volt már). No, mondjuk a szereplőkkel ennek ellenére nem sok bajom volt, bár azt nem mondanám, hogy mindegyiküket kedveltem volna (khm, Mamoru), viszont pl. Saki, Satoru és Shun karaktere a mai napig is élénken él az emlékeimben. Úgy tippelem, hogy ha 1-1 regény kapott volna 12 részt, még kidolgozottabb lehetett volna a sorozat.

További negatívum volt számomra az animáció hullámzó színvonala is, ráadásul néha még a karakter dizájn is mintha változott volna egy kicsit :D. Az oké, hogy 1-1 epizód rendezője hozzáadja a saját stílusát az adott részhez, de hogy az szinte totálisan máshogy nézzen ki, elég zavaró tud lenni (gondolok itt pl. a 10. részre, amit Yamauchi Shigeyasu rendezett, akinek egyébként bírom a stílusát, csak itt elég nagy váltásnak éreztem).

Személy szerint nagyon bírtam a történetvezetést is, főleg ahogy az első néhány rész elején kaptunk mindig egy kis betekintést arról, hogy hogyan jutott el idáig a sorozat világa… így nem lett semmi a néző szájába rágva, de ahhoz épp elég volt, hogy fejben össze lehessen rakni (ettől függetlenül szívesen megnéznék egy múltról szóló spinoffot :D).

A sorozat egyik legfontosabb fordulata kiszámítható, de ettől nem lesz rossz, hiszen pont úgy van felépítve a történet, hogy aki kicsit elgondolkodik rajta, annak a fejében megforduljon ez a lehetőség. De pont attól lesz jó, hogy amikor ezt végre ki is mondják a végén, ugyanúgy üt (a mai napig is az egyik legkegyetlenebb befejezésnek tartom ezt bizonyos karakterek szempontjából).
Ha már az elején kiemeltem a hangulatot, akkor muszáj megemlítenem a zenét is, hisz mi más, ha nem az adna hozzá még többet? A cím alapján talán nem meglepő, hogy nem egyszer felcsendül benne Dvorak Újvilág-szimfóniája, de én a mai napig is imádom pl. az első endinget is, amit az egyik főszereplő seiyuuja, Taneda Risa ad elő.

Az az egy biztos, hogy egy elég megosztó sorozatról van szó, én szerencsére azok táborába tartozom, akiket berántott. Anno elég szórakoztató volt, amikor kijött a 8. rész,
SPOILER
amiben az ominózus Satoru&Shun smárjelenet van, aztán ment a hiszti MAL fórumon, hogy „fúj, én ezt dobom!” :D. Pedig ha az előző részeket figyelték, ez az egész yaoi meg yuri dolog nem random lett bedobva, de ilyenkor mindig rájövök, hogy sokan egyszerűen képtelenek értelmezni azt, amit néznek XD. Vagy csak nem elég jó az angoltudásuk ahhoz, hogy megértsék rendesen.

Mozi:
3. Hotarubi no Mori e (2011)
Ebből igazából továbbra is az eredeti oneshot a kedvencem, moziban kicsit hosszú még így is, és nem érzem úgy, hogy sokat hozzáadott volna. Ettől függetlenül jó anime formában is, és aki a Natsume Yuujinchout szereti, annak mindenképp érdemes ezt is megnéznie.
Avatar
Nightbird
Gyakorlott
Gyakorlott
Hozzászólások: 96
Csatlakozott: 2019.04.17. 07:12
Nem: Férfi

Re: Kihívás - a 2010-es évek 10 legjobb animéje

Hozzászólás Szerző: Nightbird »

3. Uchhu Senkan Yamato 2199 (2012-2013)

Elöljáróban annyit akarok mondani, hogy az eredeti sorozatot nem láttam és leginkább Ricz és többiek írásai alapján hallottam róla ezt-azt. És igazából így vágtam bele remekebe.
Nem tudok sokat mondani róla. Végig érdekes volt. A karakterek is rendben voltak egy-két kivételével. Tehát nem volt olyan rész, amikor leült volna.

Mozi:
3. Toaru Hikuushi e no Tsuioku (2011)
Adott két nemzet, akik között háború zajlik. Közben zajlanak az érdekházasságok és ilyen helyzetbe kerül az egyik főszereplő Fana is. De persze mivel háború van, így azzal a herceggel, akivel összejött nem sokáig élvezheti a boldog perceket. A hercegnek háborút kell vívnia, cserébe megígéri a jegyesének, hogy egy év alatt véget vet a háborúnak. Közben eltelik egy év, a helyzet nem változott hanem inkább csak rosszabb lett számukra. Így a vezetőség úgy dönt elszállítják a herceghez Fanat. Ehhez persze kell egy zsoldos, akit úgy kezelnek, mint aki leprás lenne főleg a származása miatt és egy mozgékony gépre. De persze az úgy nem zökkenőmentes, mert az ellenség mindenhol ott van a hadihajóival és új típusú harci gépeivel.
Maga a történet faék egyszerűségű és karakterek is azok. A történet menete is végig fenntartja az érdeklődést. Bár vannak kisebb-nagyobb hibái, ezektől még ellehet tekinteni valamennyire.
És még ebből a világból megpróbáltak kihozni egy sorozatot Toaru Hikuushi e no Koiuta néven 2014-ben, de az már inkább csalódás volt.
Avatar
Dodgers
Sensei
Sensei
Hozzászólások: 553
Csatlakozott: 2011.03.07. 09:00
Nem: Férfi
Kapcsolat:

Re: Kihívás - a 2010-es évek 10 legjobb animéje

Hozzászólás Szerző: Dodgers »

3. Osomatsu-san (2015)

Mielőtt belevágok, azt gyorsan leszögezem, hogy szigorúan az első évadra gondolok most, mert hiába megy most a harmadik TV-s évad, magának a franchisenak nincs igazán folytatólagos története. Arról nem is szólva, hogy szerintem az első évad az, ami igazán méltó arra, hogy ebben a topikban említést tegyek róla.

Legfőképpen azért, mert igazából az Osomatsu-kun rebootjáról van szó, ami önmagában egy hatvanas évekből származó franchise, és amit az Osomatsu-san elért, az szvsz olyasmi, aminek megérdemelt helye van a 2010-es évek kiemelkedő címei között. Önmagában a szakmában éllovasok közé tartozó eladásai (első BD volume 100+ ezer példányban ment el) nem mondanának sokat, mert a szarból is el tud kelni annyi, ha jól van összerakva marketing téren, de az Osomatsu-san esetében ez sokkalta inkább a saját erényeinek a billoga. Ennek a megtörténtét 2015 ősze előtt szerintem senki nem látta előre, ahogy én sem: alig tulajdonítottam a cuccnak figyelmet, egészen a 10. részig, amikor kezdett feltűnni a pozitív vélemények és áradozások hada. Leültem hát adni neki egy pár rész esélyt, és ott kötöttem ki, hogy az akkorra leadott 10 részt villámgyorsan daráltam le. Erre mondják ugye, hogy "valamit csak jól csinált", és hát... ja, azt csinált szerintem.

A stáblistát elnézve mondjuk valamennyire lehetett volna sejtenem, hogy valami lehet az éterben, ugyanis a fő porondmesterek az a Matsubara és Fujioka kettős, akik a Gintama adaptációján elég hangsúlyosan rajta hagyták a kezük nyomát, de több "kisebb", általában jó vígjáték cucc mögött is ők álltak emilyen-amolyan formában. Ezt megfejelendő ott a stáblista, akik a főszereplő hatosikreket nézve mintha csak a fujoshik megnyerésére ment volna rá: a hatosfogat vezérét Takahiro Sakurai alakítja, Nakamura Yuuichi szinte kötelező jelleggel itt van, Kamiya Hiroshit is hellyel-közzel ide repíthette egy bizonyos Shaft adaptáció, Fukuyama Jun és Miyu Irino profil terén ugyancsak ide illenek, Namikawa Daisuket meg mintha azért hozták volna be, hogy szembemenjen a tipikusabb szerepeivel. Cinikusabb szemmel nézve meg lehetne vádolni a sorozatot a fujók behálózásával és a rajtuk keresztül való életben maradással, de ha engem kérdez valaki, ezt komolyan gondolni elég nagy marhaság lenne, mert az Osomatsu-san tesz róla, hogy önmagáért is maradandó legyen: nem egy konzervatív reboot, hanem a forrás viszonylagos ártatlanságához képest nyersebb, tirpákabb, hülyeségre sokkal jobban hajlamosabb, nem mellesleg pedig önmagába fordulni és kritikusan szemlélődni is képes.

Viszonylag könnyű lenne hasonlítani a South Parkhoz és a Simpsonshoz, mert mind a kettőre lehet hasonlóságokat aggatni (SP a tirpákabb/hülyéskedős dolgok miatt, Simpsons a jópofábban hülyéskedés és az érzelmi oldal miatt), de ezzel mégsem lehetne jól leírni az Osomatsu-sant. Egyszerre random skiccekre épülhet, karakter interakciókat és személyiségeket kiaknázhat, és egyáltalán nem fél depresszívebb, elmélyülősebb is lenni, mindezt anélkül, hogy amerikai "kollégáit" lejmolná, de az animangák terén is megvan a saját, egyedi hangja. Ennek a hangnak az alapja voltaképpen az, hogy a főszereplő Matsuno hatosikrek ebben a rebootban huszonéves kő NEET-ek, akik napról-napra hűtik a levet, mindenféle baromságba és egymás közti kakaskodásba keverednek, néha-néha meg az élet emlékezteti őket arra, hogy az életvitelük pont annyira nincsen jól, mint a személyes problémáikon való javítás. Ilyen felállással természetesen jó kérdés, hogy az arányok mégis hogyan oszlanak meg, és itt jön az egyik ok, ami a sorozatot egyedibbé teszi: inkább a hülyeségen és a tirpákságon van a hangsúly, de éppen csak annyira, hogy megadja a cuccnak az alaphangulatát, amit aztán tovább színez az egyes szerkezeti elemek stílusa. A randomabb skiccek a random hülyeségtől a komolyabb oldalra való kisebb-nagyobb utalásig terjedhetnek, a "normálisabb", karakterközpontúbb jelenetek is a hülyeségtől kezdve a szereplőket jobban szemléltetésig skáláznak, és *ennek* a tetejébe jön az, hogy a sorozat nem bánik kesztyűs kézzel a hatosikrekkel. A mellékszereplők is meg-megszívják a fogukat akár az ikrek miatt, akár valami más következtében, de mégis a Matsuno ikrek azok, akikkel a legjobban kicseszik az élet.

Ha csak szimpla vígjáték lenne az Osomatsu-san, akkor is szvsz kimondottan jó kategóriás cucc lenne, mert a karakterek vannak annyira gazdagon megírva, hogy a saját jelenlétük egy külön humor tartóoszlop. A hatosikrek lefedik a jobb-rosszabb férfi jellemcsoport skála szinte minden részét, pont csak annyira girnyók, hogy ne menjenek át teljesen unszimpatikusba, igazi személyiség mindegyikük, és habár a mellékszereplők nem durrannak akkorát (Iyamit, a kapafogú, francia-mániás svindlert leszámítva, ő is nagy arc), mégiscsak a hatosikrek a legfőbb sztárok, akiket a sorozat nem fecsérel el. Annyira nem, hogy nem csak a humorérzék éleslátása, csiszoltsága és marhasággal való kompatibilitása adja alájuk a lovat, de az egyéni esendőségeik is szépen jelen vannak - Karamatsu pölö akkora Johnny Bravo egóval rendelkezik, hogy egy amolyan megbecsülési és proaktívsági vágyat akar kiélni, Ichimatsu egy társadalmi szorongásokban és fóbiákban összetört, keserű, magának való ember lett, vagy Osomatsu pont annyira lehet barátságosan jópofa, mint az életet nem túlzottan komolyan vevő léha gyökér. Ugyanakkor mind a hatukra igaz, hogy a NEET-ség egyszerre "görények büszkesége" dolog és fejük felett lebegő kard, hiszen jövőképük nincs, mindegyiküknek okozott olyan kárt amelyet a kora felnőttkor kijavítani hivatott, és a sorozat ezt nem akarja elkendőzni egy percig sem, ahogy a nagyobb fajsúlyú testvéri kötelékek is elő-elő bukkanak. Említettem volt az arányokat, de most is fel kell hoznom, mert amennyire hajlamos a sorozat az ikrek ekélésére, annyira nem csinálja olyan gyakran. Mintha azt akarná mímelni, hogy az életed szarságát igazoló történések rendszertelenül, de bármikor felbukkanhatnak, és az meg is történik, akkor sem fog feltétlenül megváltozni az életed, csak visszaugrik a kerékvágásba addig, amíg újra nem kapsz egy igazoló történést.

Az is áll mondjuk, hogy Matsubara és Fujioka mintha nem mernének a hosszabb távú, folytatólagos karakterfejlesztés mellé állni, de szerintem az első évad alatt ez még nem volt igaz, hanem szimplán ilyennek szánták a cuccot, és ennek az évadnak jól is áll. Biztos lesznek olyanok, akiknek pont ez fogja meglékelni a sorozatot, de akinek ez nem lesz zavaró, az szerintem egy nagyon jó sorozattal fog gazdagodni, ami hiába néz ki úgy ahogy, és annyira orbitális hülyeség amilyen gyakran az, de csalóka mód tűélesen fókuszáltabb, öntudatosabb és mélyebb személyiség turkázást is lehetővé tevő, mint amilyennek az elsőre lejönne. Még úgy is, hogy sajnos nem minden jelenet és skicc szuperál úgy, ahogy kellene - az arányok hál' istennek nagyon jók, de ahogy az általam előzőleg említett NIchijouban, úgy itt is van egy-egy olyan szegmens csoport, amely egyszerűen nem jött be, és "természetszerűleg" vannak olyan skiccek és szegmensek, amik nem lettek annyira jól összerakva.

Ha már "úgy néz ki ahogy", szerintem a cucc látványvilága is rögtön beazonosítható, hiszen "rajzfilmesen" rikítóan elnagyolt és színes minden, a főszereplő hatás bábfigurának is elmehetne, a mellékszereplők pedig megőrízték a Showa-kori eredetből származó, abszolút nem komolynak szánt elvontságot, amire rátesz egy lapáttal az, hogy ezzel az animátorok és a storyboard munkások dolga lett megkönnyítve, mert a rajzstílusbeli kísérletezések és a látványosan eltúlzott pofavágások szinte brillíroznak a cucc egésze alatt. Egy egész mappát lehetne megtölteni a megörökítésre méltó jelenetek és beállítások rengetegjével.

Azt semmiképpen sem mondom, hogy az Osomatsu-san egy könnyed, mindenki által fogyasztható cucc, mert minden az, csak pont nem - és pont a humora miatt, mert ha az ember nem kapja el a fonalat, akkor NAGYON szar cuccal fog szembetalálkozni, mert hiába a komolyabb részek és skiccek, mégiscsak a humor dobogtatja elsősorban a cucc szívét, a humor meg talán a legszubjektívebb dolog a világon. De ami engem illet, szerintem méltó helye van az Osomatsu-san első évadának az évtized legjobbjai között, és arra is jó bizonyíték, hogy merészebb rebootoknak is teremhet babér, ha igenis törekednek az egyéniségük és erényeik kihangsúlyozásával, nem pedig csak a múlton való gúnyolódásra, vagy éppen annak a túlzott tiszteletére fecsérelik el a szót. Jó rebootot vagy remaket csinálni nehéz feladat, olyat meg marha nehéz, amely nem csak saját egyéniséget kapar ki magának, de vitathatóan nagyobb ismertséget és lábnyomot hagy hátra, mint amit a forrás el tudott érni.
Kép Kép
Avatar
Titkos
Grafomán
Grafomán
Hozzászólások: 6174
Csatlakozott: 2003.04.20. 12:27
Nem: Férfi

Re: Kihívás - a 2010-es évek 10 legjobb animéje

Hozzászólás Szerző: Titkos »

3. Killing Bites (2018)

Na, ez bizony B-kategória a javából, úgy is mondhatnám, hogy a legB-bb B-anime, amit valaha nbéztem. :lol: Mondjuk azt is gyorsan hozzátenném, hogy B-kategórián belül viszont határozottan a mezőny krémjében helyezkedik el, de ugye önmagában még így is furcsa, hogy egy ilyen cím egészen a TOP 3-ig jutott, szóval lássuk, mit is tud ez a cucc, amivel kiérdemelte ezen magas helyezést.

Kezdjük azzal, amit ettől a címtől függetlenül sem értettem soha: miért nincs egy olyan fight anime, ahol a szereplők állatok képességeit felhasználva küzdenek? Azt gondolná az ember, hogy kvázi tálcán kínálja magát egy ilyen téma, hiszen az állatvilágban aztán minden van, végtag-visszanövesztéstől kezdve egészen a "beleköltözök a testedbe, aztán bábként irányítalak" húzáson át, hogy az olyan "személyre szabott Stand képességekről" már ne is beszéljünk, mint a közel törhetetlen páncél, saját testsúlyod sokszorosának megemelése, stb. Ehhez képest mégsem akaródzott kifejezetten ilyen témával foglalkozó animét készíteni a japánoknak, sőt, ha csak megszellőztették ezt a "csináljunk animét állatos témában" dolgot, nagyon hamar ott tartottam, hogy bár ne tették volna. Amikor pedig kifejezetten a fighting témára mentek rá, akkor is gagyiskodást, illetve logikátlan hülyeségek tömkelegét kaptuk eredményül. Úgyhogy én tudat alatt már kezdtem lemondani arról, hogy ezt az egész állatos témát valaha is képesek lesznek anime formában normálisan feldolgozni, valahogy úgy éreztem magam, mint egyszeri Marvel-fan még a 90-es/2000-res években, amikor gagyibbnál gagyibb adaptációk láttak napvilágot, miközben a képregényesek tudták, hogy mekkora potenciál lenne az alapanyagban, ha a stúdiók képesek lennének egyszer végre jól adaptálni ezt az egészet. Aztán ahogy az ő idejük is eljött a 2010-es évektől kezdve, úgy az enyém is, amikor megismertem Murata Shinya Killing Bites című mangáját, ami elég hamar berántott és szerencsére az animeadaptáció sem okozott csalódást.

Először is: Végre egy ember, aki kellő háttértudással nyúl hozzá ehhez az egész settinghez. Itt nincs amatörizmus, randomkodás, az asspullok aránya is igen csekély, köszönhető mindez annak, hogy jellemzően a karakterek csak olyan képességeket használhatnak, amikre az adott állat is képes, tehát nem kell attól tartani, hogy pl. a gorillasrác hirtelen SSJ Harembévé változva energianyalábokat kezdene el lődözni, vagy mit tudom én... :lol: A főszereplő Hitomi látszólagos "erőltetetten cool" tápossága nem más, mint a realitás, ugyanis a méhészborz a valóságban is képes oroszlántól tarajos sülig mindennek nekimenni és még meg is nyeri a fightot. XD Vagy hogy egy későbbi manga-only példát hozzak fel: az ibexcsaj Mátrixot meghazudtoló falon futása elsőre talán "na jó, azért ezt már nem veszem be..." ingert válthat ki a nézőből, de én lecsekkoltam és tényleg simán megcsinálják, akár már egész fiatalon is, így ez is teljesen okés. És a sztori tömve van hasonlókkal, egyszerűen süt az egészről, hogy Murata hatalmas fanja, szeretője és tisztelője az állatoknak és szerencsére fanboyságát képes is szórakoztató formában a néző elé tárni. Egyszer-egyszer még az is előfordult, hogy valami olyan plusz infót, vicces állatos hírt, vagy akár új állatfajt mutatott be, amiről még soha nem is hallottam, szóval tök fun úgy kikapcsolódni az egyik hobbiddal, hogy közben párhuzamosan kvázi képzed magad a másikban. :D Nagyon ritkán találkoztam csak egy-egy "költői túlzással", ami a karakterek képességeit, vagy táposságát illeti (pl. nem hinném, hogy egy tobzoska még azután is képes mozogni, sőt harcolni, hogy már lassan az agya kifolyik a fejéből, de utána kéne ennek is olvasni, Muratánál sosem tudni, lehet erre is volt már példa a valóságban... XD), de általában még ezek is simán elintézhetőek annyival, hogy "ez egy fighting anime", szal messze nagyobb túlzásokat találni ebből a szempontból a műfaj egyéb címeiben. Nem állítom persze, hogy Murata valami japán Tolkien lenne, ahogy említettem a post elején, ez még mindig a B-kategória, maga a történet pl. nem egyszer finoman szólva is lyukas, szóval ha az ember belegondol, elég hamar szét lehetne szedni ezen a fronton, viszont a dolog szépsége, hogy a legtöbbször nem is akarsz belegondolni, mert egyszerűen annyira szórakoztató és fun az egész, hogy csak hagyod, hogy sodorjanak magukkal az események. XD Másrészt meg történeti vagy karakteri hiányosságok ide vagy oda, attól még ebben az egész "animal fighting" témában messze ő nyújtotta eddig számomra a legtöbbet, "kihívója" ezidáig nem nagyon akadt, így én már csak ezért is hajlamos vagyok elnézőbb lenni vele szemben.

De miről is szól valójában az anime azon túl, hogy "állatemberek fightolnak, lol"? Történetünk igazi in medias res módon kezd: egyetemisták egy csapata épp kisbuszos emberrablást hajt végre (csak ilyen lightosan... XD), ráadásul nincs is semmi komolyabb indítékuk a dolog mögött, azon túl, hogy kitalálták, hogy ők ma "csajokat fognak felszedni", csak a "felszedni" szót ők ebben az esetben szó szerint értették, ugyanis egy random iskoláslányt kapnak fel, aki épp hazafelé tart, majd neki is állnának megerőszakolni a busz hátsó részében...hogy aztán egy pillanat múlva ők váljanak áldozattá, ugyanis pechükre pont a méhészborzlány Hitomit sikerült megtalálniuk, aki rövid úton mindannyiukat kivégzi. A "kalandot" egyedül a sofőr éli túl (aki egyébként a Nomoto névre hallgató másik főszereplőnk lesz és aki a sztori ezen pontján még olyan szinten balfasz, hogy ebbe a "rapist akcióba" is sikerült a tudtán kívül belerángatni a többieknek), akit Hitomi jól befenyít, mondván, hogy ha nem akarja, hogy őt is ott helyben széttépje, akkor vigye őt a kocsival a roncstelepre. Nomoto ezt meg is teszi, majd totálisan bepánikolva, a kocsiból kiugorva elkezd futni a vakvilágba, ám a roncstelepen sikerül egy másik állatemberbe botlania: ez a fazon oroszlánná képes változni és helyből kinyírná Nomotót, de szerencsére ott van Hitomi, így megkapjuk a sorozat első tisztességes fightját is, plusz elhangzik Hitomi legendás catchphrase-e, amit később kb. epizódonként ellő és amiből mém is lett: "The one with the sharpest fangs wins. Thus, Killing Bites." :lol: Természetesen Hitomi nyer, mivel ahogy fentebb már írtam, a méhészborz üti az oroszlánt (ez ilyen négydimenziós kő-papír-olló... XDDD), majd a fight után Hitomi hívást kap főnökétől, Shidoutól (a helyi Ikari Gendo XD), aki meghívja őt és Nomotót is egy kis "baráti csevejre", aminek igazából annyi lesz a lényege, hogy mint kiderül, a japán alvilág már egy ideje rendszeresen szervez állatemberes "Harcosok Klubját" és a következő bajnokságon örülne, ha Nomoto lenne Hitomi (illetve úgy általában véve a háromfős csapat) "menedzsere". (Amit Nomoto természetesen el is vállal, mivel egyrészt kap a szexi állatlány mellé egy aktatáskányi pénzt is, szóval ki az a hülye, aki visszautasítana egy ilyen ajánlatot, másrészt meg azért, mert a történetnek ezen a pontján még képtelen önálló döntéseket hozni... XDDD) Igazából az egész anime egyetlen nagy "tournament arc", ami más shounen fightokban nem mindig szokta jól kivenni magát és gyakran erőltetett "harcolunk, mert most épp MUSZÁJ" jellegű fightokat eredményez, miközben a fősztori egyhelyben toporog. A Killing Bites-ban az a "trükk", hogy fősztori, mint olyan, nem nagyon van, a bajnokságokkal párhuzamosan fejlődik a karakterek saját jelleme, illetve egymáshoz fűződő viszonya, de nem igazán van egy átfogó "nagyobb sztori" vagy "final end boss", vagy bármi hasonló, ami jellemezni szokta az ilyen jellegű sorozatokat. Ez olcsó megoldásnak tűnhet, de esküszöm, hogy egyáltalán nem éreztem hiányát ezeknek nézés közben. Ahogyan a harcokat sem éreztem nyűgnek, mert tényleg érdekesek, szórakoztatóak, mivel ismert állatképességekből dolgoznak, ezért még tippelgetni is van értelme, hogy vajon ki mivel fog előrukkolni (tehát nincs az, mint a gagyibb fighting cuccokban, hogy "tökmindegy, milyen teóriát állítok fel, az író úgyis egy jó combos asspullal fogja győzelemhez juttatni a főhőst"), illetve hálistennek nincsenek 5-6 részen át elhúzódó harcok sem, szóval itt nem lesz "30 részen át 5 perc van hátra a Namek robbanásáig" és hasonló húzások. XD

A karaktereket imádtam. Oké, nyilván nem az összeset, de aki úgy igazán zavart/idegesített volna, azt vagy kiírták idejekorán, vagy jól megkapta a vége felé, amit megérdemelt, vagy pedig olyan irányt vett a jellemfejlődése, hogy a végére megszerettem. XD A Hitomi + Nomoto párost tökre fanoltam már a vége felé (sőt, mit "fanoltam", shipeltem, könyörgöm! XD), a srác hálistennek idővel kilép ebből a "minden hárem male MC valaha" jellegű tejbetök jellemből és elindul egy tökösödési irányba (szóval a tejbetökből elkezdi elhagyni a tejet... vagy mi XD), Hitomi pedig remek példája annak, hogy az amúgy a legtöbb animében számomra idegesítő "kemény csaj + még tsunderéskedik is" jellemet hogyan lehet szerethető formában előadni. Igazából ők ketten lesznek az igazán fontos karakterek, ám rajtuk kívül kapunk még egy rakat fő-, illetve mellékszereplőt, pl. a comic relief szerepet betöltő nyuszilányt, Uit, a Hitomival folyton rivalizálni próbáló (plusz egyéb kellemes szabadidős tevékenységet folytató) gepárdlány Eruzát, vagy éppen a nagypofájú "maffiasarj" ojou-sama Youkót. Ja, a karakterdizájnért külön pirospont a készítőknek, valahogy egy Madoka-dizájnnal nem igazán lett volna ugyanaz az élmény ez a cucc... XD

Az animeadaptációért amúgy a számomra meglehetősen noname LIDENFILMS stúdió felelt, így elsőre kissé aggódtam, hogy mi lesz ebből, de le a kalappal, amit az eredeti mangából ki lehetett hozni, azt ők megtették. Gyakorlatilag a sztori teljesen ugyanaz, egyetlen filler rész volt csak a teljes szériában, de még annak is volt értelme, ugyanis Ui csapatba való becsatlakozását meséli el, ami szvsz kellett is, a mangában elég random vette ki magát, hogy hirtelen csak feltűnik a szigeten, amikor már folyik a bajnokság. (Plusz a tüskés békagyík erejét birtokló leszbi ikerpáros is teljesen canonosan hatott, mintha csak Murata írta volna őket. XDDD) A látvánnyal szintén semmi gondom, oké, nem egy UFOTABLE minőség, de szégyenkezni sem kell miatta, egyedül talán a Berszarkra hajazó 3D-s kobrát nem erőltettem volna, szerencsére nem kapott túl sok screentime-ot. XD A seiyuuk mind remekek voltak, ugye ha az ember egy adott cuccnál már olvasta a mangát az anime előtt, akkor a fejében kb. mindenkihez társít egy hangot, ami aztán animében nem mindig passzol össze a canon hangokkal, de a KB esetében szerintem mindenki "spot on" volt. Külön vicces, hogy ha emlékeztek, még itt a TOP 10-es játékban írtam korábban a MonMusu animénél, hogy abban pl. Mia hangja nem lett az igazi, túl cukira vették a figurát, a manga alapján pár fokkal bujább hangot képzelne el neki az ember. Na most ez annak fényében vicces, hogy Miának ugyanaz volt a seiyuuja, mint itt most Hitominak, ebben az esetben viszont 10/10-es munkát végzett a hangszínész, kifogástalanul hozta "a mindennapokban cuki/durci, ám a harcmezőn igazi vadállat" jellemű Hitomi "mindkét énjét". Illetve amit végképp nem vártam volna ettől a sorozattól, azok a meglepően jó zenéi, főleg a háttérzenékre gondolok most. Ugye az alap, hogy ha már pörgős fightcuccról van szó, akkor pl. természetes, hogy ilyen karakter témák lesznek benne, vagy hogy szintén coolos zene fog szólni az olyan jeleneteknél, amikor Hitomi épp megfordítja a meccs állását, viszont ami tetszett, hogy nem csak ezen a "tökös metálgyerekek vagyunk!" vonalon gondolkoztak a készítők, ugyanis nem egy olyan dal is felcsendül, amire egy efféle sorozatnál elsőre nem számítanál, de tök jól beleillett az összképbe. Pl. ez, amit inkább tudnék valami agyalós, Death Note-szerű sorozatnál elképzelni a gondolkodós részek aláfestéseként, de a KB-ben is teljesen jó volt. Vagy ilyen volt még egyik kedvencem, ami a sorozat érzelmesebb jelenetei alatt csendült fel, mert bizony ilyen is akadt benne, még ha nem is túl sok. (Ja és elsőre fura lehet, hogy miért az a szám címe, hogy "The Kill", de...maradjunk annyiban, hogy ez sem véletlen.) Ezek mellett az OP/ED páros szinte eltörpül, bár azért az opening teljesen jó, épp csak láttam már jobbat is, az ending viszont számomra egy határozott "mehh...", de legalább a képekkel próbálták elérni, hogy ne tekerjük át az egészet egyik epizód végén sem. XDDD

Illetve amiért még bérelt helye volt nálam ennek a sorozatnak a TOP 3-ban, az a nagybetűs FUN faktora. Oké, ez nyilván mindekinél szubjektív, de én ennek az animének minden pillanatát élveztem, illetve ez talán elsőre nem látszik rajta, de a humora sem utolsó, szal szerencsére nem mentek el benne a teljes komolykodás, darkoskodás, edgység és "I'm so deep!" irányba, helyette megtartották az egészséges arányt, hogy azért 1-1 komoly fight után (vagy akár közben XD) benyomjanak 1-2 olyan poént, amiken majdnem hangosan felröhögtem nem egy esetben. XD Hivatalosan amúgy ez egy seinen cucc, de igazából ha a naturálisabb fightokat, meg a néha előbukkanó kisebb-nagyobb meztelenkedést leszámítjuk, akkor simán elmenne egy jobbfajta shounen fightnak, szerintem semmi olyan nincs benne, amihez úgymond "felnőtt közönség" kellene, de mindegy. XD

Sajnos azonban a fandom nagyobb része nem osztotta lelkesedésemet a sorozat irányába, ezért egyetlen szezon után kaszálták, folytatás valószínűleg soha. :( Kár érte egyébként, mert a második arctól kezdve indult volna el jobban a karakterfejlődés, jelentek volna meg új főszereplők, stb. Amúgy annyira nem rágnám emiatt a kefét, csak amikor ilyen Queen's Blade-ek, meg hasonló szutykok kapnak 3-4 szezont, akkor tényleg úgy érzem, hogy nincs igazság a fandomban. (Jó, persze, értem én, a KB-ben nem volt annyi csöcs, meg majdnemhentai jelenet... -___-) Visszatérő poén amúgy egyik barátommal, hogy: "A KB-nek van úgy 50 fanja világszerte és abból az 50-ből is minimum 10 én vagyok." ^^" Szóval így jártunk, viszont legalább az első arcot nagyon szépen feldolgozták Lidenék és a sorozat végén még egy pici preview-t is kaptunk arról, hogy mi várható a második arctól kezdve, ami legalább hátha ahhoz elég lesz, hogy felpiszkálja az emberek kíváncsiságát a manga iránt, ami szerencsére az animével ellentétben a mai napig fut, sőt, egyre "terjeszkedik". XD (Majd erről írok egyszer a megfelelő topicban. XD)

Igazából én ezt minden shounen fight fannak bátran merem ajánlani, eléggé egyedi darab ezzel az állatos megközelítéssel (legalábbis az animéken belül, tudom, játékok terén volt már pl. Bloody Roar, ami ehhez elég hasonló... XD), plusz 12 rész tényleg nem a világ. :) Állatlány-fanoknak pedig természetesen kötelező! XD
Kép
Avatar
Rui-chan
Fórummániás
Fórummániás
Hozzászólások: 1644
Csatlakozott: 2009.06.08. 13:10
Nem:
Kapcsolat:

Re: Kihívás - a 2010-es évek 10 legjobb animéje

Hozzászólás Szerző: Rui-chan »

3. Vinland Saga (2019)

Egyelőre csak a 2019-et írtam be az évhez, bár reménykedem benne, hamarosan kikerül valahová a hír, jövőre vagy után érkezik a folytatás. Tavalyi darabról van szó, mégis szinte egyenes út vezetett a dobogós helyre. Amikor az utolsó részt is megnéztem, tudtam, hogy a 2010-es évek top 5 animéjéban benne lesz. Alaposan átgondolva, a nyakába akasztottam a bronz érmet, mert tényleg ennyire bejött.
A mangát addig húztam-halasztottam, amíg végül hírként felbukkant, anime adaptációt kap. Mivel eddig az összes olyan cuccnál előjött az összehasonlítás, amelyiknek a manga változatát olvastam előbb, úgy döntöttem, bele se kezdek az alap műbe, megvárom a mozgóképes formát. Mielőtt még jobban belecsöppentem volna a japán kultúrába, az észak-európai népek története és mondavilága nyűgözött le. Ebbe természetesen beletartoztak a vikingek. Megannyi sci-fi, fantasy, varázslós, stb. cucc között talán furcsán veszi ki magát ez a díjazottam, de tényleg ennyire bejött.

Kezdjük a hibákkal, mert azokból nincs sok. Az első, az a bizonyos kissé poénosabbra vett epizód, amikor kincset lopott a banda. Az egész hangulatból visszavett, bár el kell ismernem, Askeladd és Bjorn vigyora mosolyt csalt az én arcomra is. :) Aztán kiderült, az eredetileg a manga elején szerepelt, mert ott visszaemlékezések formájában került elő Thorfinn múltja, az anime pedig időrendben haladt. Szóval, kezdeti kilengésnek elnézem, és akkor tragédiát nem okozott.
Aztán az openingek sem győztek meg, egyiket sem hallgattam meg egynél többször. A második nyitány ugyan egy hajszálnyival jobban bejött, ez a félig shounen op-félig üvöltés, hörgés sosem jött be. Az ilyen dalokat hanyagolom, általában a teljes verzióig sem jutok el. Nos, a Vinland esetében szintén így történt, bőven elég volt a rövidebbet hallanom. ^^"
Thorfinn karaktere és viselkedése nálam nem került be a negatívumok közé. Párszor idegesített, viszont a történetnek ebben a szakaszában még nagyjából meg is tudtam érteni, miért gurult el nála a gyógyszer. Részemről a végére értem a rossz dolgoknak, innentől következzenek a sorozat pozitívumai, amiből akad jó pár.

Oké, lehet elfogult vagyok, a már említett rajongásom miatt, szóval ezt nézzétek el nekem! :D
Általában húzom a számat, amikor a történet, vagy az események alakulása miatt azt helyezik előtérbe és a szereplőket ezeknek rendelik alá. A Vinland Saga üdítő kivételnek bizonyult, mert ahogy később utána olvasgattam, elég sok valós történelmi eseményt emelt be a mangaka a történetbe. Amikre utaltak és ami mentén haladt néhány szál, bizony megtörtént. Persze azért történelmileg nem hiteles, hiszen jó pár dolgot megváltoztattak. Askeladd történetét is, bár ő konkrétan nem létező személy, csak másokból merített hozzá ötletet az író. Az első etap alapja a viking-angol háború, évszámok és események tekintetében be lehet azonosítani, melyik valós történelmi eseményen alapult. Ezt értem az alatt, hogy az eseményeknek voltak alárendelve a szereplők, hiszen Askeladd csapata ennek a közepébe csöppent bele. Thorfinn kis bosszúhadjárata nagyjából huszadrangúnak bizonyult, hiszen mindig egy-egy párbaj kíséretében mutatták be, éppen hol tart a fejlődésben, mennyire van még lemaradva ellenségétől (és gyakorlatilag fogadott apjától).
Aztán később befutott Canute képében az újabb történeti szál, ami gyakorlatilag Nagy Knut útját viszi végig. Itt még csak az elején jártunk, gondolom a manga már jóval többet mutatott belőle.
Karakterek terén nincs okom panaszra, szinte az összeset megkedveltem. Még Thorfinnak is akadtak jó pillanatai, pl. amikor sérülten került egy angol asszonyhoz és lányához, ott azért levetkőzte az "angry kid" alapjellemét. Askeladd jellemét és pozitívumait napestig lehetne sorolni. Bár sok minden döntésével nem értettem egyet, a körülményekhez képest mindig igyekezett a legjobb döntéseket hozni. A múltja meg egyenesen áááááá! A legnagyobb meglepetést maga Canute okozta, egy picit talán elsietettnek éreztem a nagy változást az életében, viszont háború alatt teljesen kizártnak sem tartom, hogy valaki ilyen gyorsan kvázi egy másik személlyé váljon. Thorkell volt a nagybetűs FUN, szinte mindig akadt egy-egy olyan jelenete, amin őszintén vigyorogtam. :vigyor:
A mellékszereplők sem szégyenkezhetnek, szerintem megfelelő időt kaptak, már amennyire a történet engedte. Talán Thors szerepelhetett volna többet, viszont jobban belegondolva, csak visszaemlékezésekként működhetne.
Talán csak a dán királyt és Flokit nem csíptem, bennük semmilyen pozitívumot nem sikerült találnom. (Btw, utóbbinál csak most jöttem rá, mi zavart, nem volt szemöldöke. o.O)

A helyszíneket nagyon szerettem, gyönyörű tájakat rajzoltak, ebben mondjuk a Wit-Studio mindig is élen járt. Egy-két alkalommal spóroltak az animáción, de utána mindig mozgalmasabb jelenet, vagy rész következett. Az openingeket említettem, azok nem tetszettek. Ellenben mindkét ending gyönyörűen sikerült, illett a történethez, Aimer és Milet hangja is nagyon különleges.

Ajánlom mindenkinek, több ilyen anime kéne, reméljük a 2020-as évek meghozzák!
Kép
Avatar
dresthar
Szakértő
Szakértő
Hozzászólások: 145
Csatlakozott: 2019.03.09. 16:22
Nem: Férfi
Tartózkodási hely: Miskolc
Kapcsolat:

Re: Kihívás - a 2010-es évek 10 legjobb animéje

Hozzászólás Szerző: dresthar »

3. Wotaku ni Koi wa Muzukashii (2018-)
Hiába harmadik helyezett, erről az animéről nem fogok most túl sokat írni. Ugyanis egy viszonylag rövid (11 rész + OVA) sorozatról van szó, aminek a története sem túl bonyolult. Van két FELNŐTT otaku (+1) pár, és ő kapcsolatukról, illetve barátságukról szól, ez a romantikus komédia (utóbbi hangsúlyosabb). A szituációk (és ezzel együtt a poénok) hihetőek, és az animés, gamer utalások is tűpontosak. Külön bónuszpont számomra, hogy köztük régi kedvenceim is feltűnnek (pl.: a Donkey Kong-al, ami benne van a top 10 legtöbb órát tolt játékaim között). Illetve, az is tetszett, hogy néha a szereplők gondolatmenete úgy lett bemutatva, mintha egy játékban lennének. Amúgy a legtöbbjük szerethető még ha nem is a legkomplexebb személyiségek. Bár bizonyos kliséktől még itt sem tudtak szabadulni (khm, gyermekkori barátság, khm), de ettől függetlenül egy vicces, szórakoztató sorozatnak tartom.
Akosss
Törzskommentelő
Törzskommentelő
Hozzászólások: 374
Csatlakozott: 2016.10.22. 00:54

Re: Kihívás - a 2010-es évek 10 legjobb animéje

Hozzászólás Szerző: Akosss »

3. Shiki (2010)

Totál nem szándékos volt, hogy Halloween-ra időzítettem ezt a véleményt, de jobb alkalom nem is lehetne arra, hogy a kedvenc horror címemről írjak pár sort, ami nem más, mint a Shiki. Ami a műfajt illeti, nem vagyok nagy szakértője, bőven láttam pont annyi rosszat, mint jót is, de ha egy címet kéne ajánlanom valakinek, akkor ez lenne az, nem az ilyen Another/Elfen Lied/Tokyo Ghoul szarságok (amely hármasból kettőre szintén 10-est adtam anno, de változnak az idők meg az ízlések).

Többen is írtak róla és a pozitívumairól, melyeket meg kell hogy erősítsek. Hangulatteremtése valami fantasztikus, imádom azt a sötét japán falusi atmoszférát, amibe belehelyeznek a készítők, egyszerűen beszippant - ez az egyik kedvenc dolgom benne. Szeretem az elején a lassúzást, a feszültséget, az események kibontakozását... Jól tudod mi történik, de az, ahogy ők jönnek rá, az a megdöbbenés, mikor rájönnek, nagyon izgalmas! :vigyor: Nem érződik annyira hatásvadásznak, tudjátok, a tipikus szex-vér-erőszak meg jujj de dark, just for the sake of it. Lehet úgy is jó és szórakoztató valami, ha jól csinálják - csak animációkban nehéz megoldani, hogy ne legyen gáz, vagy komikus, itt ilyenről szó sincs. A sorozat második felében megérkezik a gore, folyik a vér rendesen meg vannak erőszakosabb jelenetek is, de ezek nem öncélúak, nem a néző olcsó sokkolására lettek kitalálva, van helyük és értelmük a sorozatban (itt-ott mondjuk lehet túltolták picit, na). Valóban mennyire jó az OST is, de sokat hallgattam, sőt, némelyiket még zongorán is meg akartam tanulni!

A hangulat persze nem visz el mindent a hátán, a lényeg tényleg az, ahogy megjelenik benne az ember-szörny/mítikus lény/stb. ellentét, az emberi természet boncolgatása, a társadalomkritika, sokszor ezen buknak a hasonló sorozatok, de itt olyan jól görgetik előre ezeket a szálakat.. Van néhány irritáló figura, akinek legszívesebben bevernéd a képét, de annyira kellenek bele mégis, hogy utólag már hiányoznának is...

Catrinhez hasonlóan egyébként negatívumok nekem sem annyira jutnak eszembe róla, ami volt is, az az évek során kicsit átértékelődött, vagy (szerencsére) elfelejtődött. (A Seishin-es kifejtésre meg megy egy :goodpost: ) Én egyébként háromszor láttam és most szerintem el kezdem negyedjére is. :D
A hozzászólást 2 alkalommal szerkesztették, utoljára Akosss 2020.11.01. 00:41-kor.
Avatar
scineram
Fórummániás
Fórummániás
Hozzászólások: 1540
Csatlakozott: 2006.05.30. 13:43
Nem: Férfi
Tartózkodási hely: Green Hell
Kapcsolat:

Re: Kihívás - a 2010-es évek 10 legjobb animéje

Hozzászólás Szerző: scineram »

Október sorozata:

Joukamachi no Dandelion (2015)

Sakurada Akane egy iszonyat szégyenlős első éves felső-középiskolás lány, akinek emiatt naponta meg kell küzdenie a várost figyelő több ezer kiváncsiskodó biztonsági kamerával. Legyen az akár bevásárlás, vagy iskolába jutás, csak rejtőzködve meri elhagyni otthonukat, ahol szüleivel és 8 testvérével él. Ha minden kötél szakad, hogy ne lássák akár a környék felett is átrepül gravitáció manipuláló képességével. Ami nem túl szerencsés, ha elfelejti, hogy ekkor meg mindenki a szoknyája alá láthat. De nem csak neki, az összes testvérének is megvan az egyedi különleges képessége, elvégre ez az uralkodó család védjegye. Ja igen, a faterjük az ország királya, aki szerette volna, hogy a lehető leghétköznapibb módon nőjenek fel, így egy átlagos külvárosi családi házba költöztek a palotából. Ráadásul eldöntötte, hogy amint legidősebb lánya a középiskola utolsó évébe lép a nép választáson döntse el, a gyerekei közül ki legyen a trón örököse. Így Akanénak és tesóinak egymással, de főleg magukkal kell megküzdeniük a polgárok bizalmáért.

Ez volna Kasuga Ayumu 2012-ben indult, és máig futó yonkoma mangájának alapfelállása, melyből az azóta csődbe ment Production IMS készített csodás anime adaptációt. Ilyen népes családdal ritkán talákozunk animékben, pláne mint annak főszereplői. Ezt én mindig is hiányoltam, mert ahogy ez a sorozat bizonyította, rengeteg potenciál van egy ilyen történetben. Főleg ha a premisszája ennyire abszurd elemekkel van megspékelve. Persze a végső megvalósítás a lényeg, a Dandelion pedig remekül találta meg az egyensúlyt a humor, a karaterfejlődés, egy kis dráma, és némi fanszervíz között. De a legfőbb vonzereje kétségtelenül a Sakurada família belső élete. A 9 tesó és szüleik életéből és kötelékból áradó melegség a sorozat minden pillanatát áthatja. Nevethetünk akár valamelyikük szerencsétlenkedésén, akár egymás szivatásán, legyen szó választási rivalizálásról vagy fájdalmas adósságok törlesztéséről, az összetartozás érzése végig jelen van. Természetesen az egész csak úgy működhet, ha a részek a helyükön vannak. Minden főszereplő teljes értékű karakter saját vágyakkal, problémákkal, társasági körrel. Ahogy a választási hacacáré során szembenéznek motivációjukkal és gyengeségeikkel, úgy nagyon szép jellemfejlődés látható a végére szinte mindegyiküknél.

Érthető módon a legfiatalabb családtagok kevesebbet vannak fókuszban, de cserébe nekik köszönhetünk sokat a legcukibb pillanatokból. Sok figyelmet kapnak ellenben Akane szerencsétlenkedései szinte mindenkinek az oldalán, illetve a két ikerpár kapcsolata, de egyéb iskolatársak és barátok is hozzátesznek a sorozat humorához és kötelékeihez. Általuk ráadásul kapunk egy iszonyat aranyos romantikus szálat, amelynek komoly jelentősége lesz a sztori végére. Emlékezetes és nem kevésbé imádnivaló még az a flashback is, amiben megtudjuk a szülők hogyan találkoztak. A befejezés természetesen az utód választásra fut ki, ami gyönyörűen zárja le az anime sztoriját. Nincsen itt bullshit meg kiskapuk, bár minden testvér demonstrálhatja képességeit, egyértelmű lesz hogy ki a legrátermettebb az ország vezetésére. De az eltelt egy év alatt mindegyikük felnőtt ahhoz, hogy emelt fővel forduljanak választott jövőjük felé.

Az IMS produkciójára nem lehet kifogás. Remekül hozza az animáció a sorozat humorát, és tükrözi a karakterek jellemét. A történet összeállításáért és a forgatókönyvek feléért Yoshida Reiko felelős, aki ismét demonstrálta, miért az általam egyik legjobban tisztelt animés forgatókönyvíró. Ehhez jön a remek seiyuu gárda, HanaKana egyenesen lekaszálja Akane szerepét. Matsui Eriko sem keveset produkál, amikor nyolcfelé játsza Misakit. Ogura Yuinak nagyon testhez áll Hikari alulérett idol szerepe, Ishihara Kaori pedig szépen lefedi Kanade karakterét a moétól az életveszélyesig. YuiKaori a fülbemászó openinget is éneklik, Yui még az aranyos endinget is.
A hozzászólást 1 alkalommal szerkesztették, utoljára scineram 2020.11.01. 03:20-kor.
Kép
Avatar
Catrin
Hikikomori
Hikikomori
Hozzászólások: 1260
Csatlakozott: 2008.08.12. 11:00
Nem:
Tartózkodási hely: Hualian egyik szentélyében
Kapcsolat:

Re: Kihívás - a 2010-es évek 10 legjobb animéje

Hozzászólás Szerző: Catrin »

3. Fafner (2010, 2015, 2019)

...avagy a kedvenc mecha franchise-om! Szóval igen, kenyerem a műfaj (nem egy darabja), ráadásul kedvencként szeretek néhány Gundamet és imádom majdnem mindegyik Macrosst; valahogy legjobbnak, pláne aktuális hájpnak mégis a Fafnert tartom közülük.

LOL most írtam kis alcímeket is, hogy külön szeparáljam ezt a sok mellékblablát a pár soros lényegtől.XD


Címek, évszám és egyéb magyarázat

2004-ben indult egy 25 részes sorozattal, amit egy 2005-ös előzmény OVA követett. Original cucc a Xebectől (később kifejezetten az anime folytatásaihoz külön alstúdiót hoztak létre - Xebec Zwei - most már I.Gzwei néven, mert ezt a részleget nem adták el a Sunrise-nak, szerencsére).
2010-ben jött a Heaven and Earth folytatás movie, amit 2015-ben követett a 26 részes Exodus (két évadra bontva egy kis szünettel). 2019-ben pedig kiadták a legújabb folytatás - Beyond - első felét (a második fele most ősszel, illetve jövőre érkezik). (A Beyondot bár movie-ként/moziban vetítik, valójában 3 átlagos 25 perces részt adnak ilyenkor le, így az egész egy 12 részes sorozatnak felel meg - annak is szánták, csak így moziban vetítve nyilván több pénzt kapnak érte, ami szvsz kell is az animáció színvonalának megőrzéséhez. Pláne, hogy náluk sem a legfelkapottabb cím.)
Tehát adott a 2000-es években 25+1 rész, a 2010-es években pedig 1 film+26+eddigi 6 Beyond rész, így nyugodtan mondhatjuk, hogy a nagyobbik fele a '10-es évek terméke.XD
Ami persze még fontosabb most ebben a topicban, hogy jah, mivel az első évadot is csak 2012-ben fedeztem fel, utána pedig tűkön ülve vártam az újabb folytatásokat, így tényleg meghatározó cím lett számomra az évtizedben, és nem csak a műfajában/új címei miatt.
Ettől függetlenül szeretek a Fafnerre egy egész cuccként gondolni, pláne, hogy az újabb animéivel a cselekménye lineárisan halad előre, és ki tudja, mikor és hogyan lesz vége. Nyilván így nehéz az első évadtól külön kezelni a sztorit... évtized értékelési szempontból lehet, de eseményei tekintetében aligha. Folytatásai önállóan nem működnek. Pontosabban, mecha figthként igen; mindnek megvan a saját, új konfliktusa, de az addigi ismeretek nélkül a néző sokat tapogatózna a homályban... sőt, néha amúgy is tapogatózik, mert csúnyán mondva a Fafner a semmiből indul és a semmibe tart... a köztes blabláit pedig mindig fel kell frissíteni az új címek előtt, hogy emlékezzünk az apróbb részletekre.XD Jó, ez tényleg gonosz voltXDD, de a világával, ellenségképével kapcsolatban még mindig annyi kérdés felvetül, hogy a franc se tudja, mihez kezdjen így a sztorival.
De igen, számomra ez a legjobb mecha, és imádom az előbb degradált történetét, pláne a karaktereit, mindjárt rátérek kicsit bővebben is, csak még annyit, hogy mivel egyként kezelem, így nem szívesen jelölöm meg egyetlen darabját a 3. helyre. Ha nagyon választanom kéne, akkor talán az Exodus évad 2. fele (2015) volt ezek közül a legizgalmasabb, a nagyobb függésem viszont mindig a legújabb részekre irányul. És naná, hogy tűkön ülök a folytatással kapcsolatban.


Második vaaagy e-e-eelső is lehetne

Hehe, ha azt veszem, hogy mennyire lenyűgöz a Fafner hangulata, családjai, íve, ötletei, szépsége, EGÉSZE, pláne a revaccs alkalmával, akkor vannak pillanataim, amikor úgy érzem, hogy ez a legjobb cucc számomra, amit a japánok eddig kitaláltak! XDD Intervalluma és összetettsége miatt a 2. helyezettet übereli, főleg úgy, hogy a műfaja és a témája is közelebb áll hozzám. Viszont a hátralévő két helyezettet sokkal-sokkal-sokkal nagyobb fanoskodással, fangirl-hisztivel szeretem. A Fafnerért is rajongok, de nem öltött még akkora mértéket, mint azok. A 2. helyezett esetében ez a számítóan betaláló marketingnek (isXD) köszönhető, az első esetében viszont többről van szó. Az elsőnek sem a történetét, sem a karaktereit nem übereli a Fafner, viszont az animék rendezését, vizualitását, megoldásait nézve már simán versenyezhetnének... De nem fognak. Hehe.XD A 2. helyezettet idővel lehet megelőzi, minden a folytatásaiktól és az aktuális hájpom mértékétől függ... addig is túlságosan meghatározó címről van szó ahhoz, hogy a Fafner mögé kerüljön.^^


Amiért imádom

Ofc mindenért.XD Még azért is, amiért utálatos. De előbb egy kis infó: mi a halál ez?!
Rémesen leegyszerűsítve és sarkítva az alapja ennek is egy jövőben, háborúk után a Földön játszódó, mechákkal fightoló történet, a világa mondhatni poszt-apokaliptikus, a hangulata viszont egészen más, néha már-már utópisztikus, a rendkívül szűk fókuszának köszönhetően, vagy mondhatnám úgy is, hogy idillien japános. Lényegében a japán főszereplők környezete egy kis, mesterséges szigetcsoport, pontosabban egy ba&%$ott nagy anyahajó/tengeralattjáró, mozgatható sziget-erődökkel a tetején, ahol látszólag (NEM, NEM CSAK LÁTSZÓLAG) óriási békességben és meghitten él ez a kis életben maradt közösség. Tényleg, mint egy tengerparti kisváros, egy óceáni paradicsom: zajlik rajta az élet, sok-sok boldog családdal, iskolás gyerekkel, dolgozó felnőttel (van itt mangaka, orvos, kézműves, éttermes, idol, csak a szokásos legfontosabbakXD), 80-as, 90-es évekből hátra maradt tévékkel... Jah meg a padló alatt csúcstechnológiával, mechákkal, hatalmas ágyútöltetekkel, védőfalakkal, bunkerokkal, tizenéves mecha pilótákkal (mercsakagyerekekazigazi...), az átlag polgárok között rengeteg katonával... Soroljam még? Mondtam már, hogy kvázi minden karakter másodállásban katona?
Igen, a sziget teljes mértékben fel van készülve saját védelmére, amit az évadok alatt inkább több, mint kevesebb sikerrel tartani is tudtak... Bár a jelenlegi helyzet már sokkal bonyolultabb, amiről itt most nem is mondanék semmit.
Mindehhez hozzájön egy random felbukkant, űrből érkező ellenség... a szigetlakók lényegében ellenük védekeznek. A festumok különös lények, óriási arany rovarokra, férgekre, vagy akár díszesebb eva-"mechákra" is hasonlíthatnak... Kolosszálisak... sokáig csak a néma, hatalmas veszélyt jelentik... szörnyek, akiket el kell pusztítani. Aztán később ez is árnyalódik, képet kapunk róla, milyen hálózatban működnek, mennyire változatosak, hogy vannak köztük, akikkel az együttélés is lehetséges lenne... Kiderül, hogy a sziget működtetése sem szokványos... hogy nem csak egy ilyen sziget erőd van. Későbbi évadok még fontosabb témája pedig a többi katonai erő és régió, a világpolitika, melyben elég fontos szerepet játszik, hova, mekkora mértékben tették már be a festumok a lábukat...
A festumok ellen - tá-dám - fafner névre hallgató mechákkal harcolnak (a többi germán névre nem térnék ki, de a gyerekpilótákat egyik társuk mindig egy Siegfriednek nevezett rendszerből koordinálja). A gyerekekről nagyon hamar kiderül, hogy mind mesterségesen születtek... így később lényeges szerepet kap az is, hogy természetes úton képesek-e az emberek még utódnemzésre (nyugi, nincs semmi erre fókuszáló béna fanservice szál vagy szerencsétlenkedés).
Ebben a szokványos sci-fiben ismerjük meg a pilóta gyerekeket és családjaikat, a sziget-tengeralattjárót irányító katonai közösséget, plusz valamennyire a szövetségeseket és ellenségeket. A szigetlakók 99%-áról elmondható, hogy az ember szívéhez nőnek, szórakoztatóak és kedvesek, a maradék 1% közömbösebb/nincs idő megkedvelni/hamar meghal/valamennyire unszimpatikus. Nem, sosem annyira, hogy legszívesebben kiírnánk a történetből... a halálozási arány viszont nem ilyen alacsony... minden Fafner címre jut nem egy kedvelt karakter, akiktől sajnos búcsút kell vennünk... Még ha "vissza is köszönnek" ilyen-olyan formában, az már nem ugyanaz (de a készítők mocskosul meglátták a testük újrafelhasználásában vagy a flashbackjeikben rejlő lehetőségeket).

A Fafner rendkívül komolyan veszi magát, minimális a cukiskodó humora, sok viszont a kellemes slice of life hangulat (fesztiválok megtartása), amit viszont kőkeményen ellensúlyoznak a sok drámával. Nem, nem erőltetett, felesleges vagy túlhúzott drámával, hanem jól adagolt, szívszorító momentekkel (gyász). Olyan visszafogott és természetes az egész. Itt jelezném, hogy ebbe belerondíthat sokaknál az egész világ "balladai homálya" és áltudományos magyarázatai... Csakis akkor működik ez tényleg remek drámaként és komoly sci-fiként, ha az ember egy buta gundamet vár, és örülhet, hogy egy buta, de sokkal kreatívabb és ügyesebb fafnert kap helyette. Neeem, nem minden blablája fasság, és lehet, hogy nem minden (gyerek)halála mentes a sablonoktól, de ez az évadok előrehaladtával csak jobb lesz.
Ugyanígy sokat fejlődik a mechák fegyverzete és figthja is, amit látványos animációval tálalnak. Így a tízes évekre 3D animálást kaptunk hozzájuk, viszont annyira rajzolt, környezetbe illeszkedő hatással, hogy konkrétan szeretem nézni, ahogy a festumok ellen harcolnak. A mechák többségében az unalmas, lövöldözős ütközetek a halálom (szarügyXD), itt akár az apró stratégiák, akár a pilóták együttműködése, akár a fafnerek mozgása, mind izgalmas és érdekes számomra. És az a szép az egészben, hogy nem csak ebből áll a cucc, hatalmas hangsúlyt kapnak a karakterek, pláne a közösségük, a szervezettségük és közeli kapcsolatuk. Tényleg mintha egy nagy családot szemlélne a néző, úgy gondolom ez a fafner nagyszerűségének a titka: érezni ezt a fajta közösséget és köteléket, HANGULATOT, az egész szereplőgárdát illetően.

Imádom még a gyönyörű, alapos (sokszor napsütéses) látvány és a kedves (egészen hétköznapi) szereplők mellett a zenét. Akármit is alkotnak pl. az Angela berkein belül, azt szinte egyből be is kajálom: de tényleg, kvázi az összes opening és ending fülbemászó, ünnepélyes és kurvajó, a betétdalok szintén (más animékhez is hasonlóan jókat hoznak össze, de ezek a kedvenceim, mai napig a Fafner-projekt szerves része a banda, HELYES). De az OST ugyanígy emlékezetes, bármikor eszébe jut az embernek 1-2 kórus dallam, ami az animék visszatérő motívuma.
Seiyuuk tekintetében érdekes, de hirtelen egy nagyobb névre sem emlékszem a főbb szereplők színészei közül, de egyikükkel sincs problémám, sőt!

A történet menete is minden hibája, foltjaXD és szemét húzása ellenére nekem baromira bejön. Anno az első évad jól felvezette, bemutatta, hogyan működik ez a sziget, a festumok hogyan ékelődnek bele... és megkaptuk a szokásos mecha drámákat, tinikatona-kihívásokat, emlékezetes halálokat. A számomra akkor legkedvesebb karaktert sikerült a legmegrázóbb módon kinyírni, az ember számított rá, mégis sikerült a készítőknek még mélyebbre döfni azt a kést. Az egész puszta hatásvadászat, de számomra az az epic fajta, amitől csak meghasonulni tudok: "naggggyon nagggyon szemét volt kapjátok be, de bssssszameg tetszik, jó, hogy így lett!!!!!!!"
Az előzmény OVA már gyengébb darab és nekem nem is túl emlékezetes.
A folytatás film kissé kálvária a főszereplők tekintetében, de remekül megalapozta/mutatta a '10-es években várható új látványt, akciót, na meg persze a további fantasy vagy sci-fi blablát. De ami a legfontosabb: rendkívül szépen zárul, helyre hozva az első évad végi kellemetlenségeket.
Az Exodus érdekes, mert anno mikor szezonosként néztem elsőre egyáltalán nem tetszett. 5 vagy 6 pontot adtam az első felére, méghozzá azért, mert behoztak több új gyerek szereplőt, így az idő közben mondhatni felnőtté vált kedvenceimre úgy éreztem, alig maradt idő... és a politikai konfliktus is a sok új katonával érdektelen lett számomra... Ergo nem azt kaptam, amit vártam, furának hatott az egész... így nem szerettem, ellenben az évad második fele totálisan kompenzált... izgalmas menet, nagyobb fókusz a régi kedvenceimen, arra már lazán ment a 8-9, mint anno az első sorozatra. Viszont mikor a Beyond előtt újranéztem az egészet, rá kellett jönnöm, hogy az Exodus elsőfele is elképesztően jó, hatásos, tele van rengeteg apró momenttel, amit imádok... és még az új szereplők is további rétegeket, színt vittek az egészbe. Annyi történt, hogy egyben nézve a háttér szál, a mecha fight, a katonai összhatás sokkal jobban átjött. Más hangsúlyt kaptak így néhány évvel később a fejemben a dolgok, és nagyon élveztem az exodus kvázi összes pillanatát. Igazából alig értem, hogy lehettem 2015 első felében ennyire vak és figyelmetlen, hogyan értékelhettem ennyire alul. Szentségtörés, butaság! Baromira örülök, hogy újráztam. A sorozat vége viszont hasonlóan szemét zárást kapott, mint anno az elsőé (hogy mennének a francba, de kkkrrrvvvaaa jóóóóó!!!!), így mint a messiást, vártam, hogy jelentsék be a folytatást, ami a filmhez hasonlóan talán ismét gyógyító erővel bír majd.
A Beyond ismét ugrik pár évet, így megint azt sem tudtam 1-2 karakterről, hogy eszik-e vagy isszák, de gyakorlott fafneresként nagyon hamar rájuk hangolódik az ember... A lényeg pedig, hogy nagy-nagy sziget-családunk életét és küzdelmét tovább nézhetjük (mint vmi háborús reality, ha-ha NOOO XDD), imádom, ahogy telik az idő, ahogy változnak a karakterek, pláne a körülményeik. A főszereplőket is érdekes helyzet éri... nagyon kíváncsi vagyok, hova tovább, most nézősimogatóbb győzelmet fognak aratni, vagy lassan mindenki felett eljár az idő?? Úgy gondolom egyelőre, hogy a Beyond sem fog választ adni minden kérdésünkre, és készülnek a 20. évfordulóra is valamivel (legyen igazam!).

Nehéz egyébként ajánlanom a Fafnert, igazából pl. itt a fórumon egy emberben sem bízom, hogy hasonlóan tudná szeretni ezt a franchise-t. És mégis úgy érzem, hogy ezt nagyon kár kihagyni, hogy ezt a sorozatot "dédelgetni" kell, élvezni kell, hogy nem lehet a karaktereit nem imádni... Szerintem nem csak a mecha fanok szórakoznának jól rajta... de szinte biztos, hogy csak a kellő mennyiségű buta mechához szokott közönség az, aki elsőre képes elnézni a hibáit. Mert el kell. Anélkül a Fafner nem lehet ennyire óriási utazás. De ezt nem nehéz kivitelezni, és baromira meg is éri (igen, még úgy is, hogy tart a végtelenbeXDD), szóval hajrá!


Romantika és ship-kérdés???

Szándékosan nem emeltem ki eddig senkit a karakterek közül, mert bár nagyon szeretem a főszereplőket, önállóan nem működnek úgy, mint más nagyobb kedvenceim. Fontos a közösségben betöltött szerepük és a társaikkal, barátaikkal, családjukkal való viszonyuk. Így élnek igazán... egyébként maga a történet nem teszi őket túl sokoldalúvá, fejlődésük talán így is jobb a shounenes példákhoz képest, de nem egyénenként hangsúlyosak, hanem együtt, egymásért.
Nagyon szigorúan egy, őszintébben pedig három főszereplőt nevezhetünk meg. Makabe Kazuki, mint legjobb mecha pilóta és a sziget haderejét vezető parancsnok fia, Minashiro Soushi, a "bennfentes" tini - többet és előbb tud a dolgokról, mint a többi gyerek - kis zseni, a pilóták irányítója, később ő is epicmenő mecha pilóta lesz, és Toomi Maya, a legjobb női pilóta, a két srác barátja.
És igen, az ember az elején, a hasonló mechákból kiindulva várja köztük a szerelmi háromszöget. Hogy barátságukból végül Kazuki és Maya között alakul valami, amit majd Soushi vagy fájlal, vagy talál másik lányt... vagy bármi hasonló. Egyik sem történik meg. A cuccban eltelt kb. 6-7 év... de már az elsőnél is érződött, hogy a készítők mintha nem akarnának ebbe az irányba haladni... pedig megjött a másik csajszi Kanon személyében, aki egyértelműen szerelmes Kazukiba, tovább bonyolítva a románc lehetőségeket. De az a helyzet, hogy Kazukinak mindenkinél fontosabb Soushi, amire a fiú rá is szolgál, mert a készítők így vagy úgy, de mindig kib4ARRGHHssznak vele (nem sajnáltatva, nyugi). Így persze adja magát, hogy a BL shipben több lehetőség van, eleinte a lányokkal próbáltam shippelni őket, bár még a nagyobb fujoshi menetem előtt jött a felismerés, hogy ez bizony itt nem működik. Viszont a mai napig nem tudtam eldönteni, hogy a fiúkat a készítők csak baitként nyomatják (nem látványosan, nem fanservice dúsan, semmi fullhomo, de fontoskodva, kiemelve törődnek egymással), hogy többet lássanak bele az erre fogékonyak - mert amúgy tényleg nézhető akár az egész csak testvéri, baráti, bajtársias szeretetnek... csak hát ez egyre több és gyanúsabb és már-már hülyeség... vagy tényleg ez megint egy burkolt bevállalás szeretne lenni... Szerintem nagyon az utóbbi, figyelve a dalszövegeket és a jeleneteiket. Mármint nem az a kérdés, hogy most van-e a cuccban BL utalás vagy sem: mert van! Mikor Kazuki flasheli, ahogy öleli őt Soushi, mikor együtt lógnak, mikor mindenkinék fontosabbak egymásnak, ofc együtt a legmenőbbek... Szóval a kérdés inkább az, hogy ez csak a női nézők becsalogatására és megtartására irányuló újabb szándékos húzás vagy emellett ténylegesen üzenni szeretnének vele, pl. hogy "a Fafner főszereplői egyébként melegek/akár még melegek is lehetnek, és akkor mi van?".XD Többen hivatkoznak rá "gay-mechaként", de szándéktól függetlenül a készítők valószínűleg sosem fogják átlépni ezt a más mechákban/shounenekben is fellelhető határt: különben rengeteg hetero srác néző hagyná ott a sorozatot. Hogy nekik miért nem tűnik fel esetlegesen ez a "bait vagy nem bait?", mert nincs a nézők képébe dörgölve, nincs semmi sem fanservice jelenetbe fürdetve (amit annak mondhatunk az a fiúk-lányok többször elő forduló pucérkodása, vagy a mókázás, amiket mechás átlagosságnál egy fokkal talán komolyabban, még több katonás természetességgel űz a cucc)... Továbbá nem tipikus bishounen dizájnról van szó... mondhatjuk, hogy így pláne nem gay... bár ezzel lehet vitatkozni... Soushi karakterdizájnja elgondolkodtató.XD Meg persze még mindig ott vannak velük a lányok, akiket szintén nagyon szeretnek, a sok-sok jó kapcsolat között pedig baromira nincs idő az állandó fightok miatt holmi románcba bonyolódni. Gondolhatnánk, de az a helyzet, hogy a mellékszereplők ezzel szemben összejönnek, házasodnak, gyereket nevelnek... szintén a pilótai, katonai munkájuk, az állandó harcuk mellet.
Mivel a szereplők közötti bensőséges kapcsolat miatt mindegyiküknek nagyon fontos mindenki (kb. tényleg nagy családként, testvérekként, barátokként szeretik egymást), így érthető, ha az egész megmarad ezen a szinten... Ahogy az sem lenne jól kivitelezve OOC számomra, ha Kazuki végül egyszer összejön Mayával... De az is érdekes, hogy eddig ebbe az irányba nem ment el a cucc (mondom a mellékszereplőknél igen), és az sem véletlen, hogy Kanon szerelme is plátói maradt. A mostani állás szerint Kazuki valószínűleg nem is igényel semmi ilyesmit... és minden erejével azon van, hogy segítsen Soushin, na meg a háborúban. Soushi pedig sarkítva és nem teljesen szó szerint értve már másodszor "halt meg" Kazukiékért, így jelenleg nem a BL-ship kontent gyártás a legfőbb gondja, én mindenesetre csak azt remélem, hogy még nem vár rá egy "harmadik halál"... Persze egyszer nagyon szép lenne, ha ez a shipem jól végződne... Hehe.
Egyébként a többi karakter párosát, romantikáját szeretem, és mindig nagyon aggódom értük, hogy ne özvegyüljenek meg... (basszus, eddig nem túl jó ebben az arány).


Jelenleg

Most novemberben jön a Beyond 7-9. része!!!!! A japán mozikba. T____T Szóval jövő tavasszal láthatom majd csak BD-n. De a spoilereket vadászni fogom, mint az előző részeknél, sajnos(xd) camripre senki sem vetemedett. A maradék 10-12. epizód is valószínűleg tavasszal érkezik (persze a mozikba), amire megint várhatok majd fél évet. Lényeg a lényeg, 2021-ben megtudjuk, hogy zárul ez az évad, ami rendkívül tetszik eddig, de még van mit egyengetniük benne... Remélem sikerül jobb zárást adni aktuálisan a karaktereknek... Bár abból kiindulva, hogy félidőnél most is megöltek egy mindenki számára kedves szereplőt... hát... inkább nem reménykedem. De tűkön ülök (még mindigXD), az biztos!



3. Kaguya-hime no Monogatari (2013)

Uhh, szerettem volna ezt a hsz-t éjfélre befejezni, de úgy látszik nekem sem sikerült maximálisan tartani a kihívást.XD Túlélem. Kaguya-hime viszont nem. XD Mármint úgy értem, ez a kis helyezés "szívja" most meg, mert igazán keveset írok csak róla. (Nem mintha a többi filmről eddig annyit írtam volna.)
Azért lett harmadik, mert kvázi tökéletes alkotás, a Ghibli egyik, ha nem a legjobb anime filmje, így mindenképp itt a helye. Amik beelőzik azok objektíve szerintem nem jobb, nem szebb filmek ennél, de számomra hatásosabbak. Majd kifejtem.
Itt imádtam akár az egyedi, festményeket idéző látványt, akár az eredeti mese zseniális adaptálását, akár az üzenetét. Minden működik benne, szép benne, köszönjük Takahata-san!
Avatar
Junchi
Koffein Kondenzátor
Koffein Kondenzátor
Hozzászólások: 2524
Csatlakozott: 2007.06.23. 14:28
Nem: Férfi
Tartózkodási hely: Azuchi

Re: Kihívás - a 2010-es évek 10 legjobb animéje

Hozzászólás Szerző: Junchi »

2. Yojouhan Shinwa Taikei (2010)

Alias Tatami Galaxy. 2012-ben láttam először, egyetemista voltam, ezidőtájt lehetett egy második öndefiníciós korszakom, amihez kiváló asszisztáló erőt jelentett ez a sorozat. A vezérgondolata olyannyira relatable és szimpatikus volt, hogy rögvest felkerült a kedvenceim közé már valahol félúton. Azóta még kétszer néztem meg: egyszer az egyetem után pár évvel, míg a másik alkalom… egy hete volt. Kellett a frissebb élmény, a gyors quality check, meg úgy egyáltalán valami Yuasától, ha már az utóbbi időkben csak szemetet képes kihozni.

Mindenek előtt egy fontos megállapítás részemről: Újrázni jó. Számomra fontos a rewatcholás intézménye, mert képes más megvilágításba helyezni dolgokat, esetleg felfedezhetünk benne újakat. A legkülönlegesebb élmény viszont az, ha egy cucc minden egyes újrázással egyre közelebb és közelebb kerül a nézőhöz, így volt ez nálam az Utenával például. Bő tíz éve láttam először, azóta még kétszer, de állítom, minden egyes alkalommal egyre jobban és jobban imádtam. A TG valami hasonló karrier – szintén háromszor táncoltunk már közösen, de ez a harmadik alkalom volt mind közül a legjelentősebb, olyannyira, hogy az addig kiosztott kilencesét szépen felvittem tíz pontra.

A TG alapfelállása végtelenül egyszerű: Adott egy név nélküli, 18 éves figura, akit felvettek Kiotóban valamelyik egyetemre. Elhatározza, hogy tartalmas életet fog élni, minden jóban igyekszik benne lenni és persze nagyban törekszik a szerelem megtalálására, ami törekvéshez álmai fekete hajú hajadonját igyekszik társítani. Választ egy klubot, megismer egy csomó érdekes alakot, majd eltelik két év, és ráeszmél arra, hogy jól elcseszte az addigi idejét. Elmulasztott. Elhalasztott. Elbaltázott. Nagyjából ezek a szavak le is fedik kudarca valóját, de gond egy szál se, jön a deus ex machina időutazás képében, hogy kezdhesse az egészet előröl. A time resetekről persze neki fogalma sincs (enyhe déja vuk ütnek csak be), szóval tényleg új lappal indít, viszont minden egyes alkalommal más-más klubokban köt ki, de valahogy mégis ugyanazokhoz az emberekhez kerül közel, a konstans növekvő tarifával dolgozó jövendőmondó öregasszony szerint pedig van egy lehetőség, ami végig ott lebeg a szeme előtt és nagyon nem kéne azt kihagynia.

A Tatami Galaxy azon ritka esetek egyike, mikor a stílus és a tartalom nincsenek egymással hierarchikus viszonyban. Itt egyik sem rendelhető a másik alá vagy fölé – a TG esetében a stílus maga a tartalom és a tartalom maga a stílus. A forrása egy regény, az adaptációhoz viszont kellett egy Yuasa, akinek az ereiben csörgedezik ez a vizuális bűvészmutatványokkal vegyített tartalomközlés. A TG más rendezővel egyszerűen nem működött volna. Yuasa az elejétől a végéig értette, miről szól ez a könyv, mit lehet kihozni a kiváló karaktergárdából, hogyan lehet azt az őrületet visszaadni, ami a főszereplő fejében játszódik le. Mit jelent és milyen súlya van egy-egy döntésnek, mit és mennyit kell fizetnünk egy fatálisnak tűnő ballépésért. Ikarosz vissza-visszatérő, de nem arcunkba tolakodó metaforája is végig érezteti hatását: Rózsaszín egyetemi életre, csakis az álmainkban létező fekete hajú hajadonok szerelmére vágyunk, egyszóval a Napot akarjuk, de túl közel kerülvén csúnyán megégethetjük magunkat és még le is zuhanunk pofával a földre. Félrement, elcsesztük az egészet, kezdjük előröl! Ugyanakkor vajon tényleg olyan rossz volt az az elmúlt két év?

Az utolsó előtti részig nagyjából lövése sincs az embernek, hova szeretne ez az egész őrület kifutni, viszont pont ezért az egyik legfontosabb epizódja a tizedik, mert – minden spoiler nélkül – itt nyer értelmet a Tatami galaxis, mint cím. Szerencsétlen főhősünknek valójában tartalmas és kielégítő élete volt minden egyes alkalommal, csak nagy telhetetlensége és önpusztítása közepette ez fel sem tűnik neki, ahogy az a bizonyos lehetőség sem, ami – ahogy többször is elhangzik - végig ott lebeg a szeme előtt.

A TG az az anime, aminek minden komponense minimum 9/10-es. Lehet, hogy túlzok, de én momentán így érzem. Elegáns és megismételhetetlen ride egy nagyon is földhözragadt világban, hétköznapi problémákkal és morállal. Intelligens humorú (nem egyszer felnevettem, több vígjátéknak csúfolt anime tanulhatna tőle), kellően cinikus, olykor kissé nyers, érett szellemiségű, lendületes stílusgyakorlat. Szinte minden karaktert szerettem benne (ritka), szurkoltam a főszereplőnek, elismerésemet fejeztem ki a kiválóan megírt dia- és monológok előtt, és még a zárással is elégedett voltam. Száz szó helyett egyel: Szemernyi kétségem sincs afelől, hogy ez a rövid, mindössze 11 részes, avantgárd sorozat legyen az évtized számomra második legjobb animéje.

Végül legyen itt az animuban is elhangzó idézet, ami szerintem kiválóan összefogja a sorozat gondolatiságát: „The root of all your evil is in always relying on one of your other possibilities to get your wish. You must accept that you are the person here, now, and that you cannot become anyone else other than that person.

Filmek:
2. Koe no Katachi (2016)

A múlt hónapban már említettem volt, hogy akad a „kellemes csalódások a KyoAniban” vonatnak még egy vagonja, nevezetesen ez a film. Ezúttal egy komoly és fontos témához nyúltak, szóval reméltem, hogy nem fullasztják azt giccsbe-nyálba, ahogy szokták, de végül nem tették.

Színvonalas, szép és hatásos film, bár ez kapta volna pár éve inkább az elismerések javát, és nem a Kimi no na Wa.

Végül iderakom egybe a saját listám eddig ismertetett helyezettjeit:
10. Zombieland Saga
9. Fate Zero
8. Kyousougiga
7. Gundam: The Origin
6. Shiki
5. Madoka Magica
4. Vinland Saga
3. Shoujo Shuumatsu Ryokou
2. Yojouhan Shinwa Taikei
Avatar
Ricz
Fórumfüggő
Fórumfüggő
Hozzászólások: 1158
Csatlakozott: 2016.12.24. 01:12
Nem: Férfi
Tartózkodási hely: sajnos a Föld nevű bolygón
Kapcsolat:

Re: Kihívás - a 2010-es évek 10 legjobb animéje

Hozzászólás Szerző: Ricz »

--. Steins;Gate, továbbá Maoyuu Maou Yuusha & Demi-chan wa Kataritai

Elsőnek leszögezném: a hely megosztása nem annak szól, hogy egy lapon lehetne őket emlegetni, hanem egyszerűen annak, hogy az utolsó előtti hónapban járva már meg kell osszam azokat, akiket a "futottak még" feliratú dobozkából érdemes találok arra, hogy megemlítsek, de nem akarom az utolsó hónapra sem halasztani ezeket, mivel van még kettő ilyen, és azok eléggé időigényesek megírni. A múlt hónapban kitomboltam magam azzal, hogy döntésképtelenségemben inkább megneveztem egy egész franchise-t, amolyan "bend the rules" keretében, amire szintén amúgy egy hónapot készültem, mire összeszedtem a soraimat róla. Szóval el lehet képzelni, hogy mivel készülök a következő hónapban. Listát állítani meg borzalmasan tudok, elég erről 1-1 blogposztomat megnézni, hányszor játszottam be, hogy a lefektetett alapokat egy-egy megosztott hellyel vagy gyűjtőfogalommal felrúgtam valahova a szomszédos galaxisba.

Az érdemi díjazott ebben a formában egyértelműen a Steins;Gate, amit első alkalommal végig sem akartam nézni. "Működött a plebszűrő", ja... Csak azért ne feledjük, hogy a heti egy rész rohadtul nem állt jól a sorozatnak semmilyen szín alatt. Az eleje ugyanis elég lassú, nehezen adja magát, és csak a 7-9. részek magasságában kezd el úgy ténylegesen ingert kiváltó lenni, hogy a 12. résztől kezdve már jóformán meg se akarjon állni. Amikor pedig futott a széria, még 2011-ben egyébként is elég sok mindent néztem párhuzamosan, a visszanézés akkor sem volt kenyerem, most sem különösebben, ha nem indokolja valami (pl. fordításkor visszanézni egy korábbi sort, bár akkor csak a feliratot nyitom meg), szóval emlékezni arra, hogy mi volt 5, de akár 2-3 héttel korábban elég erős kihívás volt akkor is. Merthogy itt számítanak a nüanszok is, nem elég en general emlékezni, hogy miről szólt az adott rész. Egyfelől. Másfelől már akkor sem szerettem a chuuni karaktereket, és kábé egy negyedik stádiumú, áttétesedett rákos tumorhoz tudom a leginkább hasonlítani bármiben a jelenlétüket... vagyis Okabe a kezdeti rájátszásaival kifejezetten idegesítő volt a sokszor elrugaszkodott stílusával. Így aztán pihent éveket, mire újra elővettem. All in all: ha valamit negatívként lehet említeni, akkor az a sugárzásának mikéntjéből fakadó. Ez a széria messze úgy élvezetesebb, ha kis dózisokban, de napi szinten adagolod - és akkor el tudod mondani, hogy figyelsz és emlékszel is az előző részek tartalmára.

Mivel a jó dolgok javát már elmondtátok korábban, én egy nagyon egyszerű szegmensére szorítkoznék most, ami kifejezetten tetszett. Félidőben, a 13-14. részek egy sci-fi alapmű történetének felütésével kacérkodik. Ez nem más, mint H. G. Wells-től Az időgép. Abban a tudós megépíti az időgépet, kipróbálja működik. Majd meghal a felesége, és visszamegy az időben megakadályozni. De akkor máshogy hal meg az asszony, szóval újrapróba. Majd megint. És megint. Megint. Megint. És megint. Újból... amíg bele nem törődik abba, hogy a szeretett hölgy halála predeterminált, és elkeseredettségében inkább előre utazik felfedezni a jövőt. A műből 2002-ben készült egy egész korrektnek nevezhető adaptáció is. Ebben a két részben Okabe ugyanezt éli át, és jobban sikerre viszi a karaktere leépítését (aminek a csúcsa a 23. részre teljesedik ki), mint addig bármi. Nem csak, hogy tömörebb, de nem is kíséri részeken át sehova se tartó, felesleges és idegtépő picsogás, mint a Black Rock Shooterben vagy a Madokában, mire a szereplő elszánja magát végre a cselekvésre. Az nem kitartást jelent az imént említettek részéről, hanem a mezei ötlettelenség bazári kendőzését.

Mayurit valahol végig sajnáltam, mint karaktert, ellenben eléggé furcsálltam, hogy akik újonnan csatlakoztak be és ismerték meg, nem találták különösnek, hogy 16 éves kora ellenére úgy viselkedik, mint aki jobbára a 8-at se töltötte be. Volt, amikor átcsillogott, hogy tényleg tud felnőttesebb, komoly és összeszedett lenni, de a játékidő igen jelentős hányadában végső soron inkább emlékeztetett az unokanővéremre, aki az epilepsziája miatt szövődményként szellemileg megrekedt az 5 évesek szintjén. De nem, nincs ilyen problémája a leírások szerint a szereplőnek, egész egyszerűen ilyen karakter a nagymamája elvesztése óta kezeletlen poszttraumásként. (Amiből egyébként elég komoly mértékűnek kell lennie, hogy ennyire visszamaradott állapot lépjen fel valakiben.) Szóval az ő ábrázolása ezen a téren kissé idegen a számomra; és nem amiatt, ahogyan viselkedik, hanem ahogy az újonnan laborba csatlakozók közül senki se teszi fel effektíve a kérdést, hogy akkor ő vele most mi van.

Aztán jöjjön a két futottak még, amik valamilyen hiányt szenvednek ahhoz, hogy érdemi nevezettek legyenek.

Kezdésnek a Maoyuu Maou Yuusha, amit egyszerűen sokan egy Spice and Wolf koppintásnak titulálnak a tematikussága okán. Való igaz, hogy van áthallás, hiszen az S&W mikroökonómiát nyomott gazdaságtanból és pénzügyet, kereskedelmet... Dikk, az első S&W kötet konkrét konfliktusa a pénzérmék borotválásából és hamisításából fakad, és Horo arról tart kiselőadást valami 4-5 oldalon keresztül, hogy ez miként lehetséges, mint játsszák ki a rendszert a hamisítók. A MaoYuusha ellenben makroökonómiát tol, rengeteg benne a mezőgazdasággal és az országok közti kereskedelemmel, a szociológiával és vallásfilozófiával kapcsolatos tartalom. Sokkal szélesebb, többet is fog, és az adaptáció ebből vajmi keveset képes egyébként megmutatni. Paritásba téve, az első rész 21 perce alatt (azaz leszámítva a 24 percből az OP-ED párost) az első fejezetnek még a negyedét sem dolgozták fel. Nem is nagyon lehetett volna, hiszen az első fejezet 40 oldal tömény párbeszéd. Igen, nincs tökölés leírásokkal, hanem dumálnak. Baszottul sokat és baszottul hosszan. Egy GinEi epizód konkrétan elbújhat mellette ebből a szempontból (aki lektorálja pont arra panaszkodik, hogy szeretné, ha a részek ne lennének egyenként 450-500 sorok közt rendre, de azért szereti a levágott litániákat). Viszont akkor a szerző ilyen tájékozott, hogy ennyi mindent bele tudott ölelni? Nem, mert nem egyedül volt. Eredetileg egy 2ch fórumon tartott RPG szerkesztett szövegkönyve.Olyan közösségi iromány, mint a Metro 2033 Glukhovsky neve alatt, aki felhasználta a küldött részeket és összefűzte.

Az adaptáció másik hibája a sorozatszerkesztés. A szűkmarkú anyagfelhasználás miatt gyakorlatilag egész sorozat olyan, mint a Star Wars-előzménytrilógiája: az az érzésed van, mintha minden második felvonását néznéd csak az egésznek. Nem lesz követhetetlen, de klónok helyett elég erős hiányérzeteid támadnak. Viszont, amit látni lehet, az elég okosan meg van oldva, és fel lehet fedezni áthallásokat. Úgy mint a Ragyogó Fény Szigetének megtámadásakor a D-nap és az azt megelőző dieppei partraszállás, úgy mint a mai Jeruzsálem megosztottságával rokonságot mutató Kapuváros. Vagyis az ARMS noha elcseszte, de azért igyekezett menteni a menthetőt, hogy azért felismerhető és koherens maradjon.

A másik ilyen a Demi-chan wa Kataritai, ami az elfogadást tűzte ki központi témájának. Egy korábban üldözött és irtott embercsoport (félemberek avagy félikék) védelmét sikerült annyira túltolnia a törvényhozásnak, hogy ellehetetlenítették vele sikeresen a tudományos felmérésüket, vizsgálatukat. Mind biológiai, mind szociológiai szempontból - emiatt pedig épp úgy kiközösítettek lényegében a társadalmon belül, mint korábban, hiszen a megértés és a védelem jegyében még az is tiltott, hogy meginterjúvolják őket, hogy milyen gondjaik vannak, milyen számukra hétköznapi problémákkal küzdenek és ez miként orvosolható. Takahashi Tetsuo, avagy az iskola Vasembere és nem mellesleg biológia tanára a saját szakdolgozatát így képtelen megírni, hiszen a hivatalosok nem adnak a témára engedélyt, hogy interjúztasson. Esettanulmányok nélkül meg aztán lesheti, hogy valaha is elkészül - így kibúvóként elkezd az iskola félikéivel kezd el foglalkozni, nevezetesen három lánnyal: a vámpír Takanashival, a hóasszony Yuukival, a dullahan Machival, valamint a vágydémon matek tanárnővel, Satou-val. Teljesen hétköznapi embereknek tűnnek, és míg a vámpír kifejezetten cserfes, energikus, szabályosan lóg a tanár úron, addig Yuukit leginkább a japán legendák okán az emberekben élő prekoncepciói zavarják, pedig mindössze a verejtékét és a könnyeit képes lefagyasztani, a stressz miatt folyamatosan hideg verejtékezik, ami ebben ölt testet. Machi a saját fejét hordja a kezeiben, szóval ő a legfurább látvány mindenki közül. (Vele kapcsolatban a manga 8. kötete tartalmazott 2 szép húzást:
SPOILER
1) beismerte a tanár úrnak a már szinte kezdetek óta benne bimbózó érzelmeit, és megkapta élete első kosarát is.
2) megismertük a hátterét, hogy rendes gyerekként született, majd mindössze pár évesen eltűnt a nyaka és játék közben nem a labdát kellett apunak elkapnia, hanem a lánya fejét (higgyétek el, kurva bizarr jelenet volt olvasni). És utána oldalakon keresztül látjuk a szülőket beszélni a másik két említett félikével, akikről sugárzik, hogy a lányuk problémája miatt folyamatosan feszültek és hárítanak, de támogatják, segítik és mindenek előtt, féltik is.
)
Aztán ott van Satou, akit csak azért neveznek vágydémonnak, mert túlzott feromon kibocsátása van, és ezzel begerjeszt pillanatok alatt minden pasit és leszbikust. Emiatt folyamatosan tornamelegítőben jár, hogy minél jobban fedje a testét, és mindenkitől távol, magányosan él, hogy véletlenül se legyen hatása másra. Zárkózott és aszociális, akinek meg kell nyílnia és megbarátkoznia saját magával, előnnyé kovácsolni ezt... már ha lehet. Tetsuo azért kezdi el felcsigázni, mert ő nem veti rá magát egyből, ahogy hatni kezd az a csáberő, hanem rendkívül erős önmegtartóztatás révén kontrollt gyakorol.
Velük dolgozik a sorozat, és egész szépen is halad, tárják fel, keresnek kézenfekvő magyarázatokat, megoldásokat, egymásról és saját magukról tanulnak. Mindez szép, csak az a legszörnyűbb hibája, hogy kevés. Még jelenleg is futó műről van szó, amikor meg kijött, alig volt feldolgozható anyag, így vannak fillerek is, amik noha belesimulnak az összképbe, de mégiscsak fillerek, egy-két kihagyott ziccerrel.
"Egy dolog irracionalitása nem kérdőjelezi meg a létét, csak leírja az állapotát." (Friedrich Nietzsche)
Avatar
Jucuky
Gyakorlott
Gyakorlott
Hozzászólások: 79
Csatlakozott: 2017.10.24. 11:56
Nem:

Re: Kihívás - a 2010-es évek 10 legjobb animéje

Hozzászólás Szerző: Jucuky »

2. Binan Koukou Chikyuu Bouei Bu Love! (2015)

Igazából, ha őszinte akarok lenni, nekem az első helyezettnél egy holtversenyt kellene hirdetnem, mert ez pont úgy lehetne a listám élén, mint a jövő hónapi. Ami miatt ez került a második helyre, hogy ennek végül "csak" 9 pontot adtam, míg a másiknak 10-et. Természtesen ezt sem csak erre az egy évadra kell érteni, hanem a teljes univerzumra, így a 2016-ban jövő második évadra és a 2017-es OVA-ra is. Van egy harmadik évada, Binan Koukou Chikyuu Bouei Bu Happy Kiss! címen, egy teljesen új szereplőgárdával, erről majd még ejtek szót, de a szívem csücsöke a fő vonal, tehát a LOVE!

Takamatsu Shinji rendező sokaknak ismerős lehet, ha más nem a Gintama kapcsán, aminek az első évadát dirigitálta, a többiben pedig hangrendezőként vett részt, de olyan vígjátékok is fűződnek a nevéhez, mint az Ixion Saga DT - ami már akkor kiparodizálta az isekait, amikor a SAO és a Re:Zero féle dömping még a kanyarban sem volt -, a School Rumble, a Sakamoto Desu ga? vagy a Danshi Koukousei no Nichijou. Nem véletlenül nevezik a komédia egyik királyának, én magam is szeretem a humorát. Az interjúk alapján, amiket olvastam tőle, a Binan Koukou Chikyuu Bouei Bu Love! vagy röviden Boueibu ötlet már az Ixion Saga DT munkálatai alatt megszületett benne. MInt mondta, mindig kíváncsi volt rá, hogy vajon miért van az, hogy mahou shoujok vannak, mahou shounenek pedig nem. És hát magad uram, ha szolgád nincsen, megcsinálta ő.

A történet szerint Japán egy tisztes, csak fiúk által látogatott középiskolájában járunk, ahol létezik egy, "a Föld védelmezői vagyunk névben, de egyébként nem csinálunk semmit" tömörülés. A klub nevét még az elődöktől örökölték meg a fiúk, mikor birtokba vették az elhagyott klubszobát. Senki nem tudja, miért éppen ez volt a neve a klubnak, de igazából nem is érdekelte hőseinket különösebben, hiszen nem terveztek mozgalmas klubtevékenységet folytatni, csak együtt lógás címszó alatt használták a szobát. Ám egy békésnek induló este a fürdőházban szó szerint a semmiből két harmadikos tag nyakába szakad egy rózsaszín, beszélő vombat, aki mindenáron meg akarja győzni a srácokat, hogy mentsék meg a Földet a gonosztól. Ezzel pedig egy olyan lavina indul el, amit senki nem tud megállítani és aminek következtében a fiúk miközben az emberek életére törő ördögi világhódítók ellen küzdenek a szerelem és szeretet erejével, csodás (és kellően meztelenkedő) átváltozásokkal boldogítják a sorozat (hölgy)nézőit.

Szintén egy interjúban mondta el a rendező, hogy nagyon sokat ötleteltek a kreatív stábjával, hogy mivel lehetne kedveskedni a női nézőknek és mi tesz egy sorozatot sikeressé a körükben. Végül arra jutottak, hogy szerintünk az a titok nyitja, hogyha ők csak megadják az alapot és hagyják, hogy a nők hozzátegyék a saját elképzeléseiket, ez pedig úgy tűnik, bejött neki, hiszen az egyik legkelendőbb rendezése lett végül. Nem véletlen a három évad sem ilyen tekintetben. Itt jön az egyik lényeges eleme a sorozatnak: ezt a nőknek írták és ezt fel is vállalják elejétől a végéig. Az egész sorozat úgy van felépítve, hogy a nőknek kedvezzen. Egyáltalán nem akar azon erőlködni, hogy ez a másik nemet meg fogja-e szólítani vagy nem, mert a fő közönsége a nők. Ehhez hozátett a rendező egy rakat imádnivalóan lökött szereplőt, egy adag műfajparódiát, rengeteg humort, némi társadalomkritikát, és sok onsen jelenetet, amibe bele tudott csempészni némi ízléses fanservicet. Már a fiúk neve is beszédes név, hiszen az összes főszereplő egy híres, mai is működő onsenről kapta a vezetéknevét.

Nagyjából fel is vázoltam hát, hogy miért vagyok én ebbe a sorozatba ilyen szerelmes évek óta, de hadd fejtsem ki kicsit jobban. Hogy a humor kinek működik, kinek nem, embere válogatja, én nagyon kedvelem Takamatsu-sensei humorát, így nyilván ez a része tökéletesen bejött. Nagyon jó érzékkel teszi bele a műfajparódiát például, szinte mindent kifiguráz, ami a mahou shoujok rákfenéje, csak fiúzverzióban. Ez tulajdonképpen pont olyan jól működő mahou shoujo újítás volt, mint a Madoka annak idején, csak a másik végén.

Ami érdekesebb pontja a sorozatnak, a társadalomkritika. Bár a szörnyek, amikkel a fiúk harcolnak, első látásra nevetségesek, mind megjelenít valami modern társadalmi problémát. Így például előjönnek olyan témák, mint a magány, kirekesztettség, megbélyegzettség olyan külső tulajdonság miatt, amiről nem tehet, a hikkomori lét, kontrollkényszer, és még megannyi, rohanó világunkra jellemző gyengeség, amiről nem árt beszélni, hiszen nem egyszer torkollt már tragédiába egy-egy kezeletlenül hagyott eset. A sorozat végső tanulsága persze az, hogy a szeretet az az erő, ami ezek felett győzni fog, ls talán első hallásra elcsépeltnek hangzik, de tulajdonképpen igaz és ebben a sorozatban pláne működőképes koncepció.

Aztán ha már a szereplők, mindegyik egyéniség, ezen túl pedig a kapcsolati rendszerük is igazán érdekes. Annak ellenére, hogy ez egy elvileg egy paródia vígjáték-sorozat, a szereplők és a viszonyaik jobban felépítettek és többet fejlődnek, mint sok, magát igen komolyan vevő alkotásban. Annak ellenére, hogy első pillanatban úgy fest, mindegyik egy-egy két lábon járó klisé, hiszen van genki srácunk, nem törődöm lezser fiúnk, van persze a playboy szoknyabolond és így tovább, jobban kibontva összetettek és érdekesek, akikel érdemes foglalkozni. Egyszerűen az egész sorozaton, így a karakterken is érezni, hogy mennyit dolgoztak rajtuk, hogy nem csak úgy lettek, hanem tényelg szeretettel, gondoskodva születtek meg, és a rendező szavai alapján évek munkája van bennük. Ezért működnek így a második évadban is, ami nem is volt tervben eredetileg, csak a nagy siker miatt döntöttek a folytatás mellett.

A grafika cuki, tényleg nem tudok rá mást mondani, tényleg egyszerűen cuki, ami illik a mahou shoujo koncepcióba.

A seiyuuk viszont egy következő érdekes pont. Takamatsu Shinjiről lehet tudni, hogy jó viszonyt ápol a seiyuukkel és bár vannak kedvencei, akiket szívesen hív vissza a sorozataiba - a szörnyeket és a mellékszereplőket itt is veterán, nagy nevű seiyuuk alakítják, mint Ishida Akira, Midorikawa Hikaru, Kamiya Hiroshi vagy Fukuyama Jun - szeret fiatal, újoncokat is felfedezni. A Boueibu-ban pedig pontosan azt tette, hiszen az öt főszereplőt játszó seiyuu ugyan ma már név a szakmában, akkor még igazábl Yamamoto Kazutomin és Masuda Toshikin kívül egyiket sem ismertük. Így fedezte fel nekünk Takamatsu-sensei Nishiyama Koutarout, Umehara Yuichirout - mindketten kaptak azóta Seiyuu Awards díjat, Ume-chan pedig minden szezonban visz szinte főbb szerepet - valamint az én szívem csücsökét, akiért nagyon sokat drukkoltam a pályája elején, de mostanra csak felküzdötte magát az A listába, Shirai Yusukét, aki egyénileg még nem, de a HypMic csapatával nyert Seiyuu Awards díjat. Ebben nagy szerepe volt, hogy a sorozatot kisérte egy kéthetente megjelenő seiyuu műsor, a Batonama, ami legalább olyan népszerű lett, mint maga az anime.

Ahogy mondtam, van egy harmadik évad, ami tíz évvel az alap sorozat után játszódik, teljesen új szerpelőgárdával. Ez talán valamivel gyengébb lett, mint az alapsorozat - még az én elfogult szemüvegemen keresztül is xD - de hozzá kell tennem, hogy még így is bőven ott van a kedvenceim között, szóval nem nagy minőségromlásról van szó. Egyébiránt nagyon bátor döntésnek tartom, hogy bevállalták a készítők a teljesen új stábot, és teljesen új karaktergárdát, ahelyett, hogy valami elcsépelt húzással lenullázták volna a LOVE! sorozatot lezáró OVA-t, csak hogy vissza tudják hozni az eredeti gárdát, akik örökre hiányoznak nekem, de az OVA-ban gyönyörű búcsút kaptak.

Egy szó, mint száz, én egyszerűen azóta is imádom ezt a sorozatot, ahogy egyébként imádom a rendezőt is és alig várom, mivel fog minket meglepni legközelebb. :)
Avatar
SaiyaGin
Profi
Profi
Hozzászólások: 230
Csatlakozott: 2018.10.25. 19:50
Nem: Férfi
Kapcsolat:

Re: Kihívás - a 2010-es évek 10 legjobb animéje

Hozzászólás Szerző: SaiyaGin »

Uchuu Kyoudai (2012-2014)

Az Uchuu Kyoudai főszereplője két testvér, Mutta, és öccse, Hibito, akik gyerekkorukban arról álmodoztak, hogy felnőve űrhajósok lesznek majd.
Évtizedekkel később: Hibitónak összejön a dolog: az amerikai és a japán űrügynökség együttműködésének köszönhetően egy nemzetközi csapat tagjaként ő lesz az első japán, aki a Holdra léphet. Mutta élete kevésbé rózsás: egy autógyárnál dolgozik tervezőmérnökként, amíg ki nem rúgják, miután Zidane hírhedtté vált fejesét utánozza a Hibitón gúnyolódó főnökén. Immár úgy tűnik, hogy rendes munkát is csak szerencsével fog találni, az álmát, az űrhajózást pedig végképp elfelejtheti… vagy mégsem?
Mutta ugyanis éppen akkor talál rá a JAXA (a Japán Űrkutatási Ügynökség) leendő űrhajósokat kereső (ill. kiképző) programjának felhívására, amikor már kezdi feladni, hogy valaha is jobb munkát fog találni az újságosztogatós, áruházi mikuláskodós és hasonló részmunkaidős melóknál, és azonnal kap a lehetőségen. Az Uchuu Kyoudai (többnyire) az ő és az űrhajósok története. Ahogy a történet halad, és Mutta az űrhajósok kiválasztási folyamatának egyre magasabb és magasabb szintjeire ér, rajta keresztül a néző is megismeri ezeket a fázisokat és a (leendő) asztronauták életének különféle aspektusait (tanulságos az a rész, amelyből kiderül, miért Hibito kapott lehetőséget arra, hogy ő lépjen első japán űrhajósként a Holdra). Milyen kihívásokkal, milyen kiképzésekkel kell megbirkózniuk a leendő űrhajósoknak? Milyen ismeretekkel és készségekkel kell rendelkezniük? Kik és hogyan segítik őket a háttérből a munkájuk során?

A cuccon meglátszik, hogy alkotói komolyan vették a témát, és becsületesen utánanéztek az űrkutatás témájához, és akár még az eziránt csak mérsékelten érdeklődő nézők figyelmét is képesek felkelteni, szórakoztatás közben tanítani. (Megjegyzés #1: a sorozat elkészítéséhez egyébként még a NASA is segítséget nyújtott. Megjegyzés #2: az anime alapjául szolgáló manga 2007-ben indult, érdekes belegondolni abba, hogy milyen változások történtek azóta az űriparban, gondolok itt pl. a nagy magáncégek szerepére.)

A sorozat talán akkor is a listámra került volna, ha csak a fenti kérdésekkel foglalkozna, de az, hogy egészen a második helyig jutott, a szereplőknek köszönhető, és köztük is főleg Muttának. Mutta nagyszerű főszereplő, érett, értelmes, figyelmes (ám messze nincs tökéletesnek ábrázolva), és a csoportmunkában végrehajtandó feladatok során találékonysága, mérnöki logikája nem egyszer húzza ki a bajból csoportját. Emellett mindenkivel barátságos, és odafigyelésével a történet folyamán több, valamilyen trauma alatt álló szereplőnek segít a helyzete vagy múltja feldolgozásában (most, hogy belegondolok, meglehetősen sok mellékszereplő vesztett el hozzá közel eső személyeket fiatalon). Humorérzéknek sincs híján: az Uchuu Kyoudai az egészen egyedi poénjaival gyakran késztett mosolygásra, és a poénokat nagyon gyakran Mutta megjegyzései, belső kommentárjai szállították.
Hibito eleinte csak Mutta (és mindenki más) példaképeként, piedesztálra emelve jelenik meg, de a róla szóló részek alatt az ő reálisabb, emberi oldalát is megismerhetjük, és Muttához hasonlóan neki is több csapást le kell küzdenie a sorozat folyamán.

Ahogy Mutta az űrhajóssá válás útján halad, újabb és újabb társakat/riválisokat, valamint kiképzőket ismer meg, akik közül sokan érdekesek valamilyen szempontból (jellemző, hogy a kiválasztás egyik szakaszában Mutta nagyon megkedvelt mindenkit, sajnálta, hogy a csoportjából csak kevesen juthatnak a következő szakaszba, és ezzel nézőként én is így voltam).

Amint nem kevés anime, hangulatát tekintve az Uchuu Kyoudai is ötvözi a vígjátékot a drámával. Többnyire humoros, és az openingek és endingek képi világa is ehhez illeszkedik, az első különösen emlékezetes volt (Feel so Moooon…)

Ha már úgyis a külsőségeknél tartunk, ideje rátérni a sorozat gyenge pontjaira, mert sajnos van több is. Vegyük például a grafikát és az animációt: meglátszik, hogy a stúdió igyekezett spórolni rajtuk (a hosszú sorozatok átka – az Uchuu Kyoudai 99 részes), és sajnos nem ritka, hogy a közeli vagy félközeli képeken a szereplők arcát nem sikerül rendesre összehozni (cserébe viszont a fontosabb jelenetek totálképei, – pl. egy űrhajó fellövése – látványosak, csak sajnos viszonylag kevés van belőlük). Sajnos néha a hosszú sorozatok másik átka, a sztori szükségtelen elnyújtása is felütötte a fejét. Ez ugyan szerencsére nem volt gyakori, de azért volt két olyan történetszál, amit nyugodtan megoldhattak volna 1-2 résszel kevesebből is. Egy másik, szerencsére csak eleinte jelen lévő zavaró tényező alighanem abból adódott, hogy az eredetileg az érettebb korosztálynak szánt mangából megpróbáltak egy, a gyerekek számára is szórakoztató animét csinálni, ami a humor mennyiségének emelésével történt, de sajnos Mutta karakterizációjának kárára: az első részekben főszereplőnk gyakran totális idiótának tűnt. Szerencsére az ilyen poénok viszonylag hamar abbamaradtak.

A hossza miatt a harmadik helyezettel ellentétben ezt a sorozatot nem néztem végig újra, de azért elővettem és elég sok részt újra megnéztem – most, 6 évvel a befejezése után még mindig tetszett.
Nem gyakran futok bele olyan animébe, amit kortól, nemtől és érdeklődési körtől függetlenül mindenkinek ajánlani tudok, de az Uchuu Kyoudai a néhány hibája ellenére is ilyen, ezért (is) került a listám második helyére.
Avatar
Leara
Sensei
Sensei
Hozzászólások: 573
Csatlakozott: 2017.02.11. 20:26
Nem:

Re: Kihívás - a 2010-es évek 10 legjobb animéje

Hozzászólás Szerző: Leara »

2. Hoozuki no Reitetsu (2014-…)

Azt kell mondanom, hogy még engem is meglepett ez a második hely, de ha azt nézem, hogy mennyire pörögtem rá a listás sorozataimra, akkor akár még az első helyre is tehettem volna… de végül egy másik sorozat „nyert” egy picivel :D. De még más kedvenceimet is kilökte a listáról, amik objektíve jobban megérdemelték volna, hogy felpakoljam a top10-be őket… de hát ez a kihívás lényege.

A legmeglepőbb az, hogy amikor kijött az első évad, követtem hétről hétre és bár szerettem, különösebben mély nyomokat nem hagyott bennem. Jó volt, hogy heti 20 percre kikapcsoljon, de végül egy sima 7/10-zel zártam le a sorozatot. Aztán jött a második évad… és történt valami (bár magam se tudnám megmondani, hogy mi), ami miatt teljesen magába szippantott. Ráadásul olyan szinten, hogy még nagyban futott a második évad, de azzal párhuzamosan újráztam az elsőt is, aminek a pontszáma fel is kúszott 9-re. (Egyébként úgy láttam, hogy többen is valamiért így jártunk ezzel a sorozattal… mármint hogy a második évad során kattantunk rá.)

Az talán senkit sem lep meg, hogy a Hoozuki no Reitetsu nagyon JAPÁN. Eleve nagyrészt japán mitológiával foglalkozik, hisz a japán pokolban játszódik, de azért beköszönnek a nyugati nézők számára is ismerős karakterek (pl. Sátán, Lilith). Nem mondhatnám, hogy nagyon otthon vagyok a japán pokol világában, hiába volt benne néhány ismerős dolog… talán ez lehet az oka annak, hogy az első évad még kevésbé ragadott meg, bár az tény, hogy mindig mindent elég jól elmagyaráznak benne, így laikusként is élvezhető.

Az évadok közül egyébként az első a kedvencem, méghozzá azért, mert ott még kicsit bátrabban nyúltak az adaptáláshoz. Más volt a stúdió és a rendező, és bár itt is rendesen követték a mangát, azért mertek hozzáadni saját poénokat is (meg is lepett, amikor az egyik kedvenc poénomat nem találtam a mangában, pedig az annyira illett Hoozukihoz :D).

És ha már Hoozuki… igen, a címszereplő a legnagyobb erőssége a sorozatnak. Igazából nem nagyon találkoztam olyan véleménnyel, hogy valaki ne szeretné a karakterét, sőt, szerintem sokan, akik nincsenek ennyire ráfüggve, szintén miatta élvezik mégis annyira, hogy végignéztek több évadot is. A többi karakter is rendben van, akadnak azért más kedvencek is benne. Hoozuki egyébként maga elég komoly, meg fapofa, de mégsem unalmas, én mindig érdeklődve figyeltem, melyik helyzetet hogyan oldja meg… az meg azért elég menő, ha a főnököd tart tőled, nem pedig te tőle… :D

A openingeket és endingeket is imádtam, mindig végignéztem őket, de még mindig az első évad OP-ja a kedvencem, annyira passzol a sorozathoz.

Szóval ja, erre a sorozatra igaz a leginkább a listámon, hogy objektíve baromira nem 9-es, de én egyszerűen annyira élveztem és ráfüggtem, hogy simán megérdemeltnek érzem, és várom, hogy legyen új évad (ha már a mangának úgyis vége lett, illene animében is befejezni :D).

Mozi:
2. Kaguya-hime no Monogatari (2013)
Nem tudok túl sokat hozzátenni Catrin írásához. Imádtam úgy, ahogy volt. A hangulatot, az animációt, a zenéket… és persze magát Kaguyát. Újra kéne már nézni :3.
Avatar
Titkos
Grafomán
Grafomán
Hozzászólások: 6174
Csatlakozott: 2003.04.20. 12:27
Nem: Férfi

Re: Kihívás - a 2010-es évek 10 legjobb animéje

Hozzászólás Szerző: Titkos »

2. JoJo no Kimyou na Bouken (2012)

Avagy ismertebb nevén (és általában én is így szoktam hivatkozni rá) JoJo's Bizarre Adventure, csak gondoltam a játék komolysága miatt használjuk már a hivatalos japán címét. XD Erről a sorozatról még jóval azelőtt hallottam, hogy egyáltalán anime készült volna belőle. (Már ha nem számítjuk a 90-es évek elején készült hatrészes OVA-t, de itt most a 2012-es, David Production által fémjelezett "normális adaptációról" lesz szó, nem erről a "LOL, belekaptunk a part 3-ba úgy hat rész erejéig, mert az volt a legnépszerűbb arc és némi reklámot akartunk csinálni a mangának" változatról. XD) JoJo-ék neve már úgy 15 évvel ezelőtt is fel-felbukkant a fandomban, én is akkor hallottam erről a sorozatról először, de kb. csak ilyen "ja, van egy shounen fight manga ezzel a címmel" jelleggel, senkitől nem láttam, hogy úgy kifejezetten fanboykodott/fangirlködött volna rá, azt meg pláne nem, hogy effektíve promózná a cuccot. Ennek egyik korai ellenpéldája volt Rage, aki ezen 2007-es postjának utolsó mondatában a JoJo-t hozza fel amolyan "bezzegpéldaként", mondván, hogy "oké, lehet itt nyomni, hogy Naruto, Bleach, meg One Piece, de az igazi igényes fanok bizony JoJo-t olvasnak, mert ott aztán a történetírás olyan szinten "next level", hogy azt ti el sem tudjátok képzelni!" (Ezzel a mondattal mondjuk erősen tudnék vitatkozni, fogok is ebben a postban, viszont abban egyetértek vele, hogy magasan jobb, sőt, leginkább szórakoztatóbb történet a JoJo, mint a 2007 környékén hype korszakát élő, fent említett "Shounen Jump mesterhármas" bármelyik darabja. Csak éppen szerintem pont nem a plot miatt, úgyis mondhatnám, hogy a JoJo pont azért jobb bármelyiknél, mert jóval kevesebbet próbál markolni náluk, viszont azt a kevés felmarkolt dolgot olyan biztos kézben tartja, hogy az valóban példaértékű. De ezt is kifejtem majd itt hamarosan. XD) Szóval ott tartottam, hogy 2007 környékén még csak 1-1 ilyen JoJo-témájú posttal lehetett találkozni, ezekkel is elvétve és azon kívül, hogy a cucc címét megemlítették, semmi egyebet nem mondtak a sorozatról, fogalmam sem volt, hogy miről szól, kik a szereplők, stb. Persze kíváncsiságból már akkoriban is rákerestem a mangára, de egyrészt a szereplők (főleg Jonathan) Hokuto no Ken-dizájnja heveny Vietnám-flashbackeket idézett elő nálam (a HnK-hoz ugyanis már előtte volt "szerencsém" és finoman szólva sem lettünk éppen barátok... :dirr:), másrészt bevallom, ennél idiótább animecímet, mint "JoJo bizarr kalandjai", azóta sem nagyon láttam/hallottam, szóval lelki szemeim előtt megjelent valami Jungle wa Itsumo Hare nochi Guu jellegű fullba nyomott kreténség, egy Anulu-szerű (tudjátok, a Kincs, ami nincs-ből XD) bennszülött főszereplésével, aki a dzsungelben baromkodik Excel Sagásan, valamint ha már a hülye címeknél tartunk, aggódtam, hogy ez is valami Bobobo-bo Bo-bobo 2 lesz, olyan "mélyenszántó" plottal, mint hogy az orrszőrével verekedő, kigyúrt, arany-afro hajú állat felveszi a harcot a gonosz militarista szervezettel, akik azért gonoszak, mert mindenkinek le akarják nyírni a haját/szőrét... :dirr: Úgyhogy félve attól, hogy ha csak belekezdek ebbe a sorozatba, fél évet kell utána egy idegszanatóriumban eltöltenem, inkább hagytam a francba. XD

Következett egy 10 éves time jump, ugrunk egy nagyot az időben és már a 2010-es évek közepén járunk, amikor a JoJo, mint cím, egyre-másra kezd el felbukkanni, előbb csak beszélgetésekben, majd képekben, mémekben, YouTube videók formájában, végül már ott tartottunk, hogy hatalmas nemzetközi fantábor mantrázta, hogy "márpedig ez jelen korunk egyik legkirályabb animéje!", sőt, bár kevés, de annál elszántabb magyar rajongói közül is belefutottam jó párba. :D Itt már tényleg kezdett komolyabban is érdekelni, hogy mi a fene lehet ez, pláne annak tükrében, hogy egy olyan mangáról beszélünk, ami a 80-as években indult, ennek ellenére láthatóan a mai fandom szívét is sikeresen elnyerte, pedig a mai fanok nagy része ugye Naruto-szerű shouneneken, moe gagyikon, illetve futószalagon gyártott LN-adaptációkon szocializálódott, szóval itt fogant meg bennem először a gondolat, hogy ha őket is be tudta rántani a cucc, akkor talán mégis tud valamit, ha mást nem, legalább egy könnyed, szórakoztató kikapcsolódást nyújt majd, kezdjük el nézni, mit veszíthetünk?...Aztán pár nap alatt binge-watcholtam a teljes első szezont és totálisan beleszerettem. XDDD

Kezdjük azzal, hogy ha megkérdezel egy átlag JoJo-fant, ő jellemzően két dolgot fog mondani arról, hogy miért akkora királyság ez a sorozat: 1. "Mert ez a legMANLYbb anime!" 2. "Mert ez a legviccesebb anime!" Ez megint csak olyan, mint Rage fenti "ennek az animének van a legkidolgozottabb plotja ever!" mondata, szerintem mindkettő erős túlzás. Legmanlybb nem lehet, hiszen ezen titulust már 2007-ben elvitte előle a Gurren Lagann (XD) és bár poénok terén valóban nem egyszer hangosan röhög rajta az ember, azért azt sem mondanám, hogy nem volt olyan vígjátékanime, ami ne verte volna le ezen a téren. Amiben viszont egyedülálló, legalábbis shounen fronton mindenképpen, az a stílusa. Ez a cucc minden szempontból rendkívül egyedi, legyen szó a karaktereiről, a dizájnjáról, a humoráról, az előadásmódjáról, stb. (Ez néha még a történetére is igaz, bár mondom, engem pont a sztorija nem vágott annyira hanyatt, de egy ilyen anime esetében ez holtmindegy, nem a története miatt nézem, sőt, minél képtelenebb, túlzóbb baromságot találnak ki a következő arcban, annál vonzóbb számomra az egész. XD) Hihetetlenül weird a cucc, a szó legjobb/legszebb értelmében (mondhatnám úgy is, hogy...*David Caruso felrakja a napszemüvegét*...BIZARR! *YEEEEEAAAH!* XDDD), de úgy weird, hogy azért még pont a minimálisan komolyan vehető szinten marad. Nem megyünk át full Excel Sagába, vagy Azazel-sanba, minden arcnak (pardon: partnak, majd ezekről is beszélünk XD) van egy alapvetően komoly, téteken alapuló sztorija, hiszen mindig ott lóg a levegőben a tény, hogy ha az aktuális gonoszt nem eliminálják, akkor vagy csak a szűkebb környezetük, vagy akár az egész világ szívni fog, viszont ez az alapkezdés rendre meg van szórva Arakis "magic flitterrel" (XD), avagy a komoly alaphelyzetre ráhúz mindenféle "weird hülyeséget". XD Ezt a leginkább talán úgy tudnám jellemezni, hogy ez az a sorozat, amiben azték ősvámpírok ellen harcol többek között egy náci cyborg és te nem úgy reagálsz, hogy "oké, mi ez a hülyeség?", hanem úgy, hogy "Araki mester, adj még többet ebből!" XDDDD A történet és a szereplők stílusa olyan, ami egy semmi mással össze nem téveszthető, autentikus "JoJo-élményt" ad és igazából ezért is nehéz elmagyarázni, mert külön-külön felsorolva egyik elem sem annyira érdekes, hogy az önmagában az ember érdeklődésére számot tartson, viszont ahogy elkezded nézni, kb. az első résztől kezdve "beüt az Araki-koktél" és egyből megérted, miért vannak olyan sokan ráfüggve erre a cuccra. XD Talán épp ezért volt az, hogy engem a sok fan szerint gyengébb Part 1 is simán elsőre berántott, sőt, talán a kedvenc karijaim is abból az arcból származnak, mivel egyáltalán nem érdekelt, hogy "a sztori ott még gyengébb" (meg mit tudom én, miket szoktak még ráaggatni a fanok a történet ezen szegmensére), a jellegzetes stílus már ott is jelen volt.

Első körben van tehát egy alapvetően weird dizájnt és történeti húzásokat alkalmazó mangaka (ja igen, a karidizájn is dob az egészen, ezeket a "baltaarcú", kigyúrt karikat lehet, hogy sehol máshol nem tudnám komolyan venni, de ebbe a világba annyira illenek XD), viszont nem mehetünk el a tény mellett, hogy a David Production is zseniális munkát végzett, pontosan ráérzett az "Araki-feelingre" és a maxra tekerte azt animált formában. (Ezért is van az, hogy ennél a sorozatnál szerintem az anime még jobb, mint az eredeti manga, vizuálisan, zenével és hangokkal együtt még inkább átjön ez a weird koktél, úgy is mondhatnám, hogy ha a manga az "enyhe kapudrog" fű, akkor az anime bizony maga a tömény heroin. XDDD) Lilás hátterek, mely előtt zöld színűre festik néha a karikat, hülye kameraszögek, túljátszós seiyuuk, idióta pózok...és ami végképp meglepett, hogy ez az egész mégsem érződik soknak, nem tolakodik az események elé, nem kezd el fejfájásod lenni tőle, mint mondjuk egy átlag Monogatari cuccban a kamera rángatásától, stb., hanem szépen kiszolgálja az egész az adott jelenetet. Szerencsére nem nagy spoiler, így be merem linkelni pl. ezt a jelenetet, mert ebben a kevesebb, mint két perces videóban minden benne van, ami JoJo: pózolás, képernyő közepére odalökött feliratok, léggömbemberként összeeső nácik, stb. XDDDD Btw, vicces a part 2-ben ez a "nácik és vámpírok" párhuzam, ugyanis erősen gondolkodtam, hogy mi volt az a manga/anime, ami ha megközelíteni nem is tudta, de minimum valami hasonló stílussal operált és bizony a Hellsing franchise ugrott be, azon belül is főleg a manga/Ultimate OVA. :D Ott volt ugyanez, hogy miközben a fősztori komolyan vehető, sőt végül már a világ sorsa is azon múlik, hogy nyernek-e hőseink, amellett folyamatosan vágja mindenki a hülyébbnél hülyébb fejeket, olyan beszólásokat köpnek oda egymásnak harc közben, hogy felröhögsz, stb. XD Szóval lehet megérné megkérdezni Hirano Koutát, hogy Araki mangája mennyiben inspirálta az ő saját szerzeményét, nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy eléggé. XD Vagy ahogyan pl. Junchi fogalmazott: "Például, mikor a második részben Jonathan lehajítja a lépcsőről Diót, és ilyen gyors mozdulattal rámutat, miközben majdnem derékszögben áll a karja = agyhalál, de a jobbik fajta: a lulzzal adagolt." Pontosan! XD És a legszebb, hogy ezek nem valami "animation fail" pillanatok, mert amúgy gyönyörűen néz ki az egész, csak ez bizony szándékosan lett ilyenre csinálva. XD És nem csak az ilyen fenti grandiózus "támadnak a vámpírok" jelenetek kaptak hasonló hozzáállást, hanem néha a legváratlanabb pillanatokban is bedobnak 1-1 hasonlót. XD Pl. a fene sem érti, hogy mi volt Stroheimtől ez a röhejes gargarizálás, meg ahogy utána kiejti Speedwagon nevét, de határozottan jólesett, vagy pl. part 3-ban is volt egy hasonló jelenet, melyből megtanultam, hogy ha a kaszinós nagyon sokat pörgeti az "r" hangot, akkor az a lényeg, hogy úgy b*szd le az asztalra elé a zsetonokat, hogy azok kisebb földrengést idézzenek elő. XDDDD A fenti jelenetek egyikére sincs logikus magyarázat, azon túl, hogy "azért, mert JoJo", de számomra ez a válasz tökéletesen kielégítő. XD

Ja igen, a zenékről meg ne feledkezzem! Alapból a háttérzenék nem annyira maradtak meg bennem, ellenben a legtöbb szereplőnek volt valamilyen "theme songja", amik viszont hihetetlenül jók lettek: Jonathan témája, a fentebb belinkelt jelenetben lévő Pillar Men theme, vagy Stroheim Propagandája. OP/ED-ek szintén pazarak, OP-okból mondjuk nekem még mindig a második az ász, de az igazi ínyencfalatok ennél a sorozatnál az endingek, ugyanis az összes ending valamilyen nyugati szám és a legtöbbjük eléggé egyedi/random választás, egyszóval tökéletesek JoJo endingnek. XD Ezek közül a kedvencem még mindig a Last Train Home (pont talán a legnyugisabb ending, amiben még szöveg sincs, én is meglepődtem magamon XD), de a legutóbb adaptált, part 5-ös Modern Crusaders felzárkózott szoros másodiknak. :D

Következőnek vessünk egy pillantást a történet felépítésére, mert az is megér egy külön misét. Míg a legtöbb neverending shounen jellemzően ugyanazokkal a szereplőkkel operál, 500-1000 mangafejezeten/epizódon át láthatjuk a fejlődésüket, tápolódásukat, stb., ami egyfelől ugyan kétségtelenül jó élmény, másfelől viszont 90%-ban elkerülhetetlenül magával hozza azt a szomorú tényt is, hogy az adott karikban már nem marad "szufla" ennyi időn át, unalmassá válnak, nem lehet már mit kihozni belőlük, százszor láttuk, hogy egy adott helyzetre hogyan reagálnak, százegyedjére is valószínűleg ugyanúgy fognak reagálni, ráadásul mivel egy ilyen hosszú cuccnál az is törvényszerű, hogy arconként be kell hozni vagy 10-20 új szereplőt, a korábbiak sokszor egyre inkább visszaszorulnak a háttérstatiszta szerepkörbe. Nos, a JoJo elegánsan hidalta át ezt a problémát: itt nem arcok, hanem partok vannak, ahogy már fentebb írtam, ami lehet, hogy pusztán csak szemantikai különbség, de szerintem oka van: itt nem egy adott főszereplő történetét követjük 20 éven át, akinek különböző "ívekből" áll az élete, hanem inkább valóban konkrét "részeket", ha úgy tetszik, epizódokat látunk a Joestar család életéből. A főszereplő (és az őt körülvevő karaktergárda, helyszínek, stb.), ugyanis partonként változnak, tehát elkezdődik a történet mondjuk az 1800-as évek végén Angliában, majd a part 2-ben már nem a korábbi szereplő, hanem annak unokája lesz a hős és közben már az 1930-as évek New Yorkjában járunk, stb-stb. Az adott partok pedig csak nagyon lazán kapcsolódnak egymáshoz, 1-1 visszatérő szereplővel, vagy utalással találkozunk, de kis túlzással olyan, mintha minden egyes part 1-1 apró, különálló anime lenne, ugyanis némileg a partok stílusa is eltér egymástól. Ez egy zseniális húzás volt és egyben hatalmas röhej, hogy ha jól emlékszem, Higashikata mesélte, hogy gyakorlatilag az egész abból a tényből indult ki, hogy Araki felismerte, hogy a hosszútávú memória bizony nem az erős oldala, emiatt valahogyan kénytelen volt "feldarabolni" a történetet. XD (És még így is létezik egy "Araki forgot" mém, ahol felsorolják, hogy hány ponton bukkanunk plothole-ba, vagy felejtkezett el valami olyan dologról, ami még egy parttal korábban kész tényként volt kezelve. XD Szóval ahogy mondtam, Rage "Araki 400 chapteren át konzekvensen, oda-vissza emlékszik MINDENRE, amit valaha írt" mondata ennek fényében végképp furcsán jön le számomra, viszont a jó hír, hogy ez nézés közben egyáltalán nem zavaró. :D 1-2 hülyeség nekem is szemet szúrt persze, de igazából a sok fun és pozitívum miatt bőven hajlamos az ember mindezt megbocsátani Arakinak, pláne annak fényében, hogy egyáltalán nem az jön le az írási stílusából, hogy ő itt valami géniusz mangakának tartaná magát, hanem inkább épp az ellenkezője: felismerte hiányosságát és ahelyett, hogy Kishimoto vagy Kubo mintára közröhely tárgyává tette volna magát a fandomban, inkább az "addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér" mondást követte. Ennek az lett az eredménye, hogy lerakta Japán egyik legkultikusabb mangáját az asztalra, talán csak Rumiko Urusei Yatsurája lett akkora "cult classic", hogy a mai napig idézgetik, más mangák/animék még manapság is utalgatnak rájuk, stb. Amúgy vicces, pont ez a két anime volt az, amiknél eleinte totál másra számítottam, mint amit végül kaptam tőlük és mégis mindkettőnek mekkora fanboya lettem... XDDD)

Megjegyzem, ez a "a történet folytatásának szereplője a korábbi főszereplő fia/lánya/unokája" metódus főleg tanulságos manapság, amikor ilyen Borutók, meg Yashahimék fertőzik a közéletet (franc, nagyon előjön már belőlem a Puzsér Robi, lassan be kell fejeznem ez a postot...XD), szóval ezt is üdítő látni, amikor az adott szereplő leszármazottja nem a korábbi főhős gyenge, Tescós klónja és nem bőrlehúzás miatt lett megalkotva, hanem eleve karaktert írtak neki, helye van a történetben, másfajta stílust és látásmódot képvisel, mint elődje és pont ettől lesz érdekes, stb-stb.

Illetve egy másik érdekesség, amit csak utólag véggigondolva vettem észre: kb. az összes part úgy indul, hogy a főszereplők nyugodtan élnének, csak jön valami rohadék, aki vagy csak őket és családjukat, vagy az egész világot akarja romlásba dönteni, mire ők önvédelemből "visszatámadnak". Ez számomra szintén üdítő változatosság volt, a sok hokage, kalózkirály, mágus, alkimista és hasonlók után végre olyan szereplők, akik nem az adott kor istencsászárai akarnak lenni és simán ellennének magukban, de valami külső erő csak nem hagyja őket élni, mire ők felveszik a kesztyűt. XD Ez egy tökre szimpatikus és némileg ritka előadásmód a shounen cuccok terén, legalábbis amennyiben fighting sorozatól beszélünk. (Valamint amit szintén nem minden shounenben látni: a jófiúkon sincs ám plot shield, sőt...)

Az egyetlen negatívum, hogy akit viszont nem kap el a "JoJo-feeling", annak ez simán csak egy középszerű shounenként fog lejönni, amolyan "egy a sok közül" jelleggel. Ezzel sajnos nem lehet mit csinálni, mint ahogy pl. engem meg a Bake "zsenialitása" nem győzött meg. Én annyit tudok mondani, hogy mindenképp egy egyedi élmény, shounen fight fanok szerintem feltétlenül tegyenek vele egy próbát, illetve talán jó ajánlólevél a tény, hogy olyanokat is meggyőzött a cucc, akik már az egész alműfajból nagyrészt kiábrándultak (Junchira gondolok XD), szóval így vagy úgy, de eme bizarr kaland mindenképp kiérdemelte nálam a lista második helyét, egyben "az évtized egyik legjobb animéje" címet. :D (És igen, így utólag a "hülye címre" is azt mondom, hogy tökéletesen lefedi, hogy miről szól ez a sorozat, én sem tudnám ennél jobban és rövidebben összefoglalni a lényegét. XDDD)
A hozzászólást 2 alkalommal szerkesztették, utoljára Titkos 2020.12.10. 04:28-kor.
Kép
Avatar
dresthar
Szakértő
Szakértő
Hozzászólások: 145
Csatlakozott: 2019.03.09. 16:22
Nem: Férfi
Tartózkodási hely: Miskolc
Kapcsolat:

Re: Kihívás - a 2010-es évek 10 legjobb animéje

Hozzászólás Szerző: dresthar »

2. Re:Creators (2017)
Az isekai anime az a műfaj, amiben elég sok a lehetőség, azonban sajnos, a legtöbben nem használják ki. Lehetne egy olyan művet alkotni benne, ami sajátos módon reflektál a valós világ problémáira. De lehetne akár egy könnyed, de szórakoztató darabot is készíteni, ami egy érdekes, vagy kicsit érdekesebb világban játszódik. Az esetek túlnyomó többségében viszont, megmarad a szokásos formulánál: randomotaku meghal, újjászületik egy pc-s játékra hajazó (illetve sajnos az esetek jelentős részében inkább annak hazudott) fantasy világba, ahol nagyon op lesz, és háremet épít és…és DÖGUNALOM. Legalább abba fektetnének energiát, hogy egy gamer is elhiggye, hogy egy játékban vannak. Mert még ezt is csak egy-két darabnak sikerül megugrania. Komolyan, mint egykori MMO-függő, illetve rpg-rajongó, néha agyér-, és/vagy röhögőgörcsöt kapok azoktól a hülyeségektől, amiket képesek fullkomolyan előadni ezekben a fanserviceshowkban…
A Re:Creators viszont az üdítő kivételek közé tartozik, köszönhetően annak, hogy a készítőinek nem az volt az egyetlen saját ötletük, hogy jól meg kéne fejni az nolife otakukat. Már az alapszituáció is eltér a megszokott kliséktől. Egy misztikus nőszemély, különféle alkotások – elsősorban animék és mangák – szereplői kelnek életre, és kezdenek el mozogni a világunkban, egy rejtélyes céllal. Viszont nem minden megy a terv szerint, és az egyik alkotás ellene fordul, és azt követő felfordulásba, belekeveredik a főszereplő, Souta is. Aki amúgy nem egy isekai hős klisé, se nem fehérlovag, se nem kúledzsidárksrác. Nincs semmiféle szuper képessége, és háremet sem épít fel. Az senkit ne tévesszen meg, hogy először a két női alkotás főszereplő jelenik meg, nem sokkal később követik őket a srácok. Ami van benne szerelmi szál, az is nagyon más jellegű, a megszokottakhoz képest. (Legalábbis azt, én annak gondolom.)
Továbbá sokkal jobban odafigyel olyan dolgokra, amik felett a legtöbb isekai elszokott siklani. Így például a világok közt átjárás szabályaira, vagy, hogy a „migránsok” miként élik meg az új világba lépést. Akik amúgy igen változatosak abban a tekintetben, hogy miféle műfajú (magical girl, cyberpunk, misztikus krimi, stb.) műből léptek elő, illetve, hogy milyen szerepet töltöttek ott be (protagonista, antagonista, mellékszereplő). Mindegyikük másként viszonyul a tényhez, hogy mások szórakoztatására született, az alkotójához, és a világunkhoz úgy általában, illetve másként viszonyulnak ő hozzájuk. Ez pedig sokszor érdekes, vagy vicces jelenetek sorát eredményezni, és néha megfigyelhető némi kritika a műfajok irányába. Ez az anime, tulajdonképpen az alkotókról, az alkotás folyamatáról, rajongókról, meg kicsit az anime-manga-jrpg iparról szól, de nem mélyed bele igazán.
De ez nem zavart engem igazán. Egyrészt, 22 részbe nem is fért volna bele, másrészt azért, mert rohadt jól szórakoztam. Tele van emlékezetes jelenetekkel, mikor felfedezi a magical girl, hogy a világunkba vérezni is lehet, amikor Meteora és Kikuchihara a törvényekről vitáznak, vagy amikor Nakanogane idegesítőnek találja a saját főszereplőjét, vagy amikben Hikayu (aki egy dateingsimből mászott elő) szerepel, vagy…igazából totál feleslegesen sorolom, mert vagy nem érthető, mi tetszik benne, vagy túl spoileres (amit úgy nem szeretnék, hogy rajtam kívül csak Nightbird látta még csak az animét). De meglepő módon még az átvezető epizód is jó volt. Ugyanis az nem csak egy töltelékepizód volt, hogy időt nyerjenek vagy kerekké tegyék az epizód számot. Nem csak összefoglalja, hanem új információkkal is szolgál, mint ezt úgy, hogy egy szereplő szájába adják, aki helyenként trollkodik, vagy kiszól a műből. Illetve ennek a végére rakják be Setsuna dalát (spoileres lenne elmondani, hogy ez miért jó).
A Re:Creators többek közt azért zseniális, mert nem minden esetben baj, ha egy szereplő klisés, sőt, helyenként pont erre épül egy poénok egyrésze. Viszont így is akadt néhány eredetibb szereplő, mint mondjuk Magane, a sorozatgyilkos csaj, aki annak megfelelően segít – ha azt annak lehet nevezni – egyik, vagy másik oldalnak, miként tudja kiélni a szadista énjét. Igen, van amikor épp a jóknak segít, az egyik kedvenc jelenetem is ahhoz kapcsolódik.
Nekem a történet zárása is tetszett, jó a csattanó,
SPOILER
és a búcsúhoz kapcsolódó érzelmes pillanatok is el voltak találva. Továbbá, nekem bejött, hogy egy ennyire sokféleképpen értelmezhető vége lett. Mármint, - ha figyelmen kívül hagyjuk, hogy egy sorozatgyilkos megúszta – nagyjából happy endinget kaptunk. A lányt meggyászolta, és megemlékezett róla a műsorban, majd kapott helyette egy új, tökéletesebb „barátot”. De közelebbről megnézve, gyakorlatilag az történet, hogy egy közel sem hibátlan, de szerethető, húsvér barátnőt elveszített, mert nem figyelt rá, és helyette egy fantáziaképhez menekült. Ha még hozzá vesszük azt, amit Meteora süt el még az elején („Ez vagy a valóság, vagy olyannyira megborult az elméd, hogy már nem tudsz beilleszkedni a társadalomba.”), simán lehetne az, hogy ez az egész csak Souta fejében zajlik le.
A sorozat zenéi közt is akad egy pár jó, különösen az első openinget, és a második endiget kedvelem közülük. Számomra ez volt a 2010-es évek egyik legjobb sorozata, és jelenleg a 3. legnagyobb kedvencem.
A hozzászólást 2 alkalommal szerkesztették, utoljára dresthar 2021.05.29. 15:02-kor.
Avatar
Nightbird
Gyakorlott
Gyakorlott
Hozzászólások: 96
Csatlakozott: 2019.04.17. 07:12
Nem: Férfi

Re: Kihívás - a 2010-es évek 10 legjobb animéje

Hozzászólás Szerző: Nightbird »

2. Vinland Saga (2019)
mozi:
2. Kimi no na wa (2016)

Drestharhoz hasonlóan én is később fogom kifejteni. Bocsánat
Avatar
Rui-chan
Fórummániás
Fórummániás
Hozzászólások: 1644
Csatlakozott: 2009.06.08. 13:10
Nem:
Kapcsolat:

Re: Kihívás - a 2010-es évek 10 legjobb animéje

Hozzászólás Szerző: Rui-chan »

2. Mahou Shoujo Madoka Magica (2011)

Néhányszor már előkerült a cím és szerintem a nagy többség sejtette, én is hozom majd a kihívás alatt, csak ugye a helyezés volt a kérdéses. Az igazság az, nem csupán az egyik kedvencemről van szó, hanem a legtöbbször megnézett anime sorozatomról is. Movie-k terén van néhány, ami lekörözi, viszont azok némileg előnnyel indulnak a hosszuk miatt. Amúgy a Madoka is ideális hétvégi darának, vagy hétköznapi lazább animézésre. :D
Szerintem a legviccesebb az egészben, hogy ha nincs a figura gyűjtő hobbim, ez a cucc simán elsiklik mellettem. Na jó, talán az itteni aktivitásom magával vonta volna, hogy egyszer valamikor sort kerítek rá. 2011-es animéről van szó, akkor éltem a gyűjtői virágkoromat. Szinte egész nap a figurás honlapokat bújtam, állandóan myfigurecollection.net-en nézelődtem, kommenteltem, stb. Amikor megindult a Madokából a figura áradat, rákérdeztem többeknél, mi ez egyáltalán, miért olyan népszerű. Többen is ajánlották, bár kissé félve álltam neki, mert legtöbbször pofára estem, amikor a tömeg után mentem. (Azóta is előfordult, de ez egy másik történet.) Akkor már talán kint volt a BD verzió egy része, viszont úgy döntöttem, nem várok tovább.

Elsőre talán annyira nem is talált be, csak amikor újra megnéztem, immáron a feljavított BD minőségben. Közben anyukám elkezdett érdeklődni, mégis mit nézek. Mivel nem tud angolul, szerváltam neki magyar feliratosat. Miközben nézte, becsatlakoztam hozzá. Gyakorlatilag háromszor megnéztem és akkor még szimplán tetszett, kevésbé mondtam volna magam igazi rajongónak. XD Aztán Yatent is sikerült berántanom a Madoka fanok közé, érdeklődött mégis milyen cuccokat érdemes megnézni az elmúlt pár évből, mire rögtön rávágtam ezt a címet. Ezt a sztorit amúgy még ilyen 2012-2013 körüli időszakra kell belőni. Ami a vicces, hogy amikor kijött a Holnap határa (Edge of Tomorrow), Yaten rögtön azt mondta, emlékezteti valamilyen animére. Rákérdeztem, mégis melyik jutott róla eszébe, majd gyorsan rávágta, az egyik közös kedvencünkre. Gyorsan kitaláltam melyikről van szó, mert a Sailor Moon hanyagolta az időhurkot. XD Mire eljutottunk a 2010-es évek feléig, nem akarok hazudni, de 7 vagy 8 alkalommal láttam. Az utóbbi években nem vettem elő, viszont érik a megnézése, mert azt a mobiljáték alapján készült borzalmat ellensúlyozni kéne az eredetivel.

Egyébként számomra főleg a sorozat létezik, a recap filmeket és a folytatást megnéztem ugyan, de azok közül egyik sem fogott meg annyira. Bár érdekességként megjegyzem, Sayaka karakterét azok miatt szerettem meg. Illetve összességében nézve a Homura vs. Mami harc az egyik legjobb.
Grafikai és zenei téren remekel a sorozat. Az opening kis kedves, igazi magical girl érzést kelt. Pont emiatt nem sejtettem, mégis mi várható a 12 epizód alatt. Az ending ugyan valamit sejtet, itt nem egyszerű varázslányok fognak rohangálni. A határozottan sötétebb tónus ellenére sem tolja úgy az arcodba a megoldást. Az OST-től pedig egyenesen oda meg vissza voltam! Igazából kedvencem nem is nagyon tudnék kiemelni, mindegyik muzsika megragadott a maga módján. Kajiura Yuki kitett magáért, annyi biztos. Ha ki kéne emelnem valamelyiket, a Credens Justitiam lenne az egyik, mint "pörgősebb", vidámabb dal, mielőtt még elszabadult a pokol. A Decretum, a komorabb stílusával, ami tökéletesen passzolt Sayakához és a történetéhez.
Mielőtt belefogtam a Madokába, valamennyire már ismertem a Shaft stílusát. Kicsit tartottam tőle, ezúttal mennyire fogják túlművészkedni az egészet. Néha ugyan átestek a ló túloldalára, azt kell mondjam, ennek az animének jól állt, amit a Shaft összehozott. A boszis jeleneteknél pl. kifejezetten élveztem a festményszerű megvalósítást. A TV verzióban előfordult jó pár hiba, de ezeket a BD-re kijavították. Amin nagyon meglepődtem, hogy elég sok mindent újra is rajzoltak, nem csak kicsinosították az elnagyolt részleteket. Találkoztam pár olyan hozzászólással, akik a lányok arcát ekézték, mert tök egyformán néznek ki. Nos, az alap vonások ugyan hasonlóak, a szemük mégis elárulja kiről van szó. Láttam már jóval egyenarcúbb szereplőgárdát.

Ha a negatívumokat kéne felhoznom, legelőször a hossza jut eszembe. Viszont bajban vagyok, mert 24-25 epizódot soknak éreztem volna. A 12 rész alatt sokszor kicsit gyorsnak hatott a tempó, ezt beismerem. Nehéz dolog ez, főleg mert a stúdiók keze meg van kötve ilyen szempontból. Vagy 1, vagy 2 szezonra terveznek, így kel beosztani az időt. Aztán, ami még személyes szívfájdalmam, Mami. Spoilereket nem írok, sokan látták már a fórumon, de inkább nem kockáztatok. Egyik kedvenc szereplőm, ezért ért negatívumként az a bizonyos húzás vele kapcsolatban.
Néhol amúgy a sok feliratot és elbújtatott idézetet is inkább negatívumnak tudtam be. Ha nem olvasok utána, az utalások jó részére rá sem jövök. Persze nem azt mondom, hogy bele a pofádba stílusban kell előadni, de az akciók alatt inkább arra figyel az ember. Először a "10. részben derül ki minden" húzást sem tartottam jó ötletnek, a temérdek újranézés után rájöttem, folyamatosan adagolták az információkat, és jól jött ki a nagy leleplezés majdnem a vége előtt.

A történetről nem sokat mesélnék, a szokásos kezdés után jött a 3. részben a csavar, majd a 10. epizód erre rátett egy lapáttal, amikor kiderült, jóval régebbre nyúlik vissza az egész, mint először hittük. Akit érdekel, olvasson el részletes ismertetőt. :)

A karakterek közül szinte mindenkit kedveltem. A vicces, hogy pont a főszereplő Madoka maradt nálam végig semleges. A tipikus cuki, rózsaszín kislány, akinek ugyan voltak jó húzásai és bejött, amit a végén tett, a többieket sokkal több mindenért kedveltem.
Fentebb írtam, Mami az egyik kedvenc szereplőm. Sayaka, Homura, Kyouko, mind-mind kedvelhetőek. A számos újranézés után változott a sorrend, éppen kit tartottam az abszolút kedvencnek. Érdekes, kissé felnőttebb fejjel Sayaka sokkal megérthetőbb karakter lett számomra. Nála egyébként a 3 movie is sokat segített. Az összes lány esetében megértettem, mit miért tettek.
Slusszpoén Junko, Madoka anyukája. A felnőtt szereplőket általában letudják a szokásos sablonnak, viszont ő remekül helyt állt a fiatalabb korosztály mellett. Az elején, ahogy szinte vámpír módjára húzta magára a takarót, az egyik legszórakoztatóbb jelenet. Aztán a beszélgetése Madokával igencsak jóra sikerült.

A mai napig megállja nálam a helyét, méltón viseli azt a bizonyos ezüstérmet. ^^
Kép
Avatar
scineram
Fórummániás
Fórummániás
Hozzászólások: 1540
Csatlakozott: 2006.05.30. 13:43
Nem: Férfi
Tartózkodási hely: Green Hell
Kapcsolat:

Re: Kihívás - a 2010-es évek 10 legjobb animéje

Hozzászólás Szerző: scineram »

November sorozata:

Sengoku Collection (2012)

Egyszer hozzávágtak egy rakás pénzt a legendás Brain's Basehez, hogy készítsenek már egy anime adaptációt a Konami SNS mobagéjából. De a részleteket nem nagyon kötötték ki, csupán a játék karaktereiről kellett az animének szólnia. A történethez így szabad kezet kaptak a készítők, aminek ez a gyöngyszem lett az eredménye.

Adottak tehát a Sengoku éra meghatározó történelmi személyiségei, természetesen a moé-szexi skálán elhelyezkedő fiatal leányzók alakjában, akik egy a korszakuknak megfelelő párhuzamos világban élnek. Valami rejtélyes oknál fogva azonban átkerülnek a rendes modern Japán világába, és ott kell boldogulniuk, vagy megtalálniuk a hazautat.
Kép
Válasz küldése