Androsama írta: ↑2018.07.04. 15:00
Pedig sokszor olvasom/hallom az animésektől egy-egy live-action után, hogy "XY szereplő nem volt benne", vagy "ezt, vagy azt a cselekményt miért hagyták ki?", vagy "az animében/mangában ez sokkal hosszabban volt benne", vagy a kedvencem az "XY szereplőnek nem is ilyen színű a haja!"
Szóval többségében belekötnek olyanokba, amikbe tök felesleges, aztán megy a fanyalgás. Mellesleg, ha mindent beletennének, egy végtelen hosszúságú film lenne az eredménye. Sokszor még egy animében sem adaptálnak mindent az adott mangából.
Igen, és erre szoktam azt mondani, hogy aki egy adaptációkérdésben csak eddig jut el, az voltaképpen azt se vágja, hogy mi az az adaptáció. De amúgy röhej, hogy ezek a hangok nagyja ezt számon kéri a japánokon, de mondjuk az MCU amalgámszerű húzásain, ami egyszerre merít az újabb szériákból, az Ultimate szériákból és a régi történetekből, valahogy nem. De mondhatnám a DC-t is. Ők elég egyértelműen micsodák. Azt meg nem említem, hogy mondjuk a V, mint Vérbosszún ezt nem kérték számon azért, mert szerintem nagyon sokaknak fogalmuk se volt arról, hogy ez is képregény-adaptáció.
Nemrég a Mondóban a Nekopara kapcsán fejtettem ki a kérdést, így lett az egyoldalas OVA-bemutató kétoldalas (2 téma az 1-ben, imádom, csak szerintem a főszerk. időnként a haját tépi ezen). Ott levezettem, hogy 3 módja van az adaptálásnak: a lényegi, az olvasztótégely és a túlzottan hű. A lényegi megtartja a központi elemeket, de új sztorit alkot; az olvasztótégely főleg a VN-adaptációk esetében játszik közre, hogy elkezdik, aztán ide-odacsaponganak a történetszálak közt, hogy majd kihozzanak végződésnek valami egyedit vagy az egyik befejezést; a túl hű meg az, amit a Nekopara csinált. Egyszerűen kifutott a saját játékidejéből azzal, hogy a fanservice elemekre fektette a hangsúlyt, és elveszett az egész éle, nem volt a sztorinak íve, unalmas és siralmas jelenetek követték lassan egymást, amit snittekkel próbáltak érdekessé tenni...
Androsama írta: ↑2018.07.04. 15:00
Amúgy elrontani bármit el lehet.
Tény és való, csak nem mindegy milyen eszközkészlettel fogsz neki. Vannak megoldáskombinációk, amelyekkel kevésbé lehet elrontani, másokkal nagyon könnyű. Ugye, a "sokat akar a szarka" tipikusan ilyen eset, vagy a felesleges változtatások, amelyek igazából nem adnak hozzá, hanem csak elvesznek.
Most erre hozok egy nagyon régi témát horror- és misztikus filmeknél. Náluk szokták azt mondani, hogy ha valamit meg akarsz magyarázni, akkor vagy legyen egy (nagyon) jó magyarázatod rá, vagy hagyd a francba. Sok film, több esetben a sokadik résznél jut el erre a pontra, hogy úgy érzi, muszáj elmagyaráznia valamit, ami ugyan felcsigázza a nézőt, hogy mi lehet az, csak épp a válaszadással hasal el, mivel vagy egy milliószor klisével áll elő, vagy retcont teremt, és ezzel a koherens és következetesen sejtelmes felállást szétbarmolja. Mint az a spanyol takarítónő, aki úgy érezte, neki kell
a templomi Jézus-freskót felújítania.
Androsama írta: ↑2018.07.05. 07:50Valahol meg rossz, mert ugye ezek az alkotások - most mindegy, hogy live-action, vagy sem - egy szűkebb rétegnek szólnak, nem a nagyközönségnek. Sokan meg azért ódzkodnak tőlük, mert hozzászoktak az amerikai tömegfilmekhez és a japán filmgyártás pedig nyugati szemmel furcsa. Még néha nekem is, pedig sok-sok éve nézek ázsiai filmeket, és mégis.
Ugye, a kabukis túljátszott színészkedős mizériájuk miatt. Ahhoz, hogy a nyugati filmiparon is helytálló alkotást tudjanak letenni, ezt a fajta színpadiasságot kéne elhagyniuk, amit már csak tradíciószeretet (?görcsös ragaszkodás?) miatt sem hajlandóak. Bár voltak filmjeik, amik megállják a helyüket azért a nyugati piacon is (pl. Café Lumiére, Otokotachi no Yamato, esetleg még az első Ringu is idetartozik), de ezek eléggé a B-filmes hatást keltik, ami a nyugati színjátszásban eléggé a középszerűséget képviselik. (Még akkor is, ha amúgy egy jó témája van, sztorija, vagy kifejezetten jó a látványa. Eléggé disszeltem a Yamato live-t az előbb, de el kell ismernem, hogy a látványa az nagyon rendben van, csak ne lopták volna a görbületbe lépés mikéntjét egy az egyben a Firefly sorozatból...).
Az meg, hogy mennyire megszoktuk ezeket... Hát, én ugyan csak elvétve nézek japán filmet, a legutóbb is egy belső piacra szánt "remekmű" volt, a Zombie Ass - Toilet of the Dead (amit csak azért néztem meg, mert láttam egy ivós játékot a FreakShow csatornán, és nem hittem el, hogy ez ilyen szar lehet még a maga nemében is), de azért tisztában vagyok, hogy köztük is vannak különbségek. Bátyám például elaludt a Casshern live actionön, mert túl lassú volt, meg eleinte én is. Nagyon meditatív a film jó része, és csak tündöklik igazán az alapanyag, ahol akcióznak. És nem lenne ezzel probléma, már a meditatív hangulattal, ha lenne miért is annak lennie. Helyette csak komor, sötét és baljós, mert "just for fun, I guess". De itt ütközik ki a belső piaci igény. Mi nyugatiak azt szoktuk meg, hogy ennek a merengős operatőri munkának van célja, lásd egyéb példákat, mint a 2001 - Űrodüsszeia, Sztalker, a klasszikus Solaris többek közt.
De le merném fogadni, hogy ha a japánok úgy döntenek, hogy végre tényleg holywoodi szintű filmet alkotnak, világi piacra, nem elégednek meg a B-filmes eszközökkel, és olyat raknak össze, mint most a koreaiak a Jin-Roh-val is... akkor kisebb parasztlázadás lenne belőle.