Megvártam, míg Titkos átpakol.
tulokos írta: ↑2018.05.08. 18:31
Ez kétségtelen, 4 éve láttam az animét, és bizonyos részleteire még a közvetlen megnézése után sem emlékeztem valószínűleg, mert émelyítő volt az ízléstelensége. De ez persze nem kifogás. Örülök, hogy ezzel szembesítesz, legalább végiggondolhatom még egyszer, hogy miért tartom penetráns szarnak ezt a címet.
Én másodjára akkor néztem végig 2 éve, mikor az újra-lektorálását végeztem. Amelyik feliratkészítő (mindegy, hogy fordító vagy lektor) adni akar egy szintet a műnek, az hosszasabban elidőzik a mű fölött, tovább látja a sorokat, több ideje van értelmezni a teljes jelenettel és a sorozattal, így viszonylag jobban a mélyére lát, mint a néző. Na meg a friss olvasmányélmény is idézteti fel, hogy "igen, ez benne volt, ez nem", "ezt mondták", "ja, hogy erre ment ki a játék, örülök, hogy kihagyták"... és társai.
tulokos írta: ↑2018.05.08. 18:31
esetleg még annyival egészíteném ki, hogy az semmiképpen sem "versenyszellem" lesz, ami őket motiválja.
Én se nevezném motivációnak, csak valami olyasféle dolog, de ez inkább akkor jellemző, amikor egymás ellen játszanak, és az is abban a 3 napban van csak. Az is valószínű, amit mondasz, mert ugye, a teljes előtörténetük nem derül ki. De ha tartjuk a fogyatékossági felvetést, én még mondok egy másik lélektanilag sokkal épkézláb-fajta lehetőséget, ami érzelmileg hat az emberre, és ugye általában a fogyatékosok esetében ez az érzelmi faktor ugye jóval magasabb szokott lenni. Ez a befejezettség érzete, hogy az agy, ha végez egy feladatot, akkor arra kezd el fókuszálni. Viszont, ha valami miatt megszakítod, és úgy kell tartanod, akkor idővel el kezd piszkálni a tudat, hogy nincs az befejezve. Most ez lehet egy szakdolgozati fejezet, egy megkezdett rajz vagy festmény, vagy bármi, ami alkotói folyamat... de még a puszta takarítás is.
Ez azért lehet fontos tényező, mert a japán játékokban nem feltétlenül kell achievement, mint a maiakban, hogy legyen motivációd játszani, viszont vannak titkok, felfedezni való dolgok, vagy ugye elég a VN-ek esetében a route-okra gondolni. Csak példának okáért, a School Days VN 50+ órás, 27 befejezéssel, amiből 3 végződik jól, a többi különféle szörnyűséggel ér véget. Ezekhez kapcsolódnak event CG-k, esetleg átvezető videók, amiket a galériában fel lehet oldani. És hopp, máris van egy indíték a 100%-os kimaxolásra, hiszen mind a 27-et meg kell járnod hozzá, hogy elmondhasd, "igen, végeztél a játékkal". A Steam korában meg ott vannak még mellé az achik is, és a Steam is például csak akkor veszi "tökéletes játéknak", azaz végigjátszottnak, ha az összes achievementet feloldottad, nem pedig akkor, amikor elérted a végét. Sőt, ha nincs achievement a játékhoz, azt nem is veszi számításba.
tulokos írta: ↑2018.05.08. 18:31
Hiszen például az esőembernek magától soha nem jutna eszébe elmenni Las Vegasba, hogy hasznosítsa azt a tudást, amit a berögzült napi rutinnal szerzett. Egy esőember képessége egyre mélyebb valamiben, tehát alapvetően vertikális irányú, meg fogja neked mondani, hogy 1975. június 25-e milyen napra esett, de azt az egyszerű "műveletet" nem érti meg, hogy hogyan kell elmenni Las Vegasba ezzel haknizni. És főleg nem fogja tudni hasznosítani egy Persona játékban, mert nem értené meg, hogy mit kezdjen az így megszerzett bónusz pontokkal, amelyekkel amúgy könnyebben legyőzhetne egy bosst (ezt csak a példa kedvéért mondom, fingom sincs, milyen játék a Persona).
Igazából itt jön képbe, hogy az adott állapot milyen fázisú/stádiumú/szintű. Az esőember (avagy egy Savant-szindrómás) valóban nem fogja ezt meglépni, mert nekik a legenyhébb fokozaton is muszáj fognod a kezét. Vele szemben egy másik szindrómával küzdő már képes lehet használni, attól függően milyen jellemzőket vagy "tüneteket" produkál.
tulokos írta: ↑2018.05.08. 18:31
Itt van a kutya elásva szerintem is. Tulajdonképpen én az elejétől fogva erről beszélek. Szóval nem egy szülő verte beléjük a játékszenvedélyt, hanem egy ostoba kulturális minta. Nos, a legnagyobb bűne pedig pontosan az lesz ennek az animének, hogy ezt támogatja (az anime címét ízlelgessük egy kicsit), ahelyett, hogy szembefordulna ezzel. Teszem azt úgy, hogy bemutatja, mennyire rábasznak erre a hősök.
És visszatérve az igazán nagy ellentmondáshoz, és amit eddig is próbáltam megfogalmazni: sehogyan sem illik ide az elvágyódás ebből a világból. Mi szükség van rá? Miért akarna átmenni egy másik világba, amikor ott a szobájuk, ahol most is végezhetik azt a napi rutint, ami megnyugtatja őket? Hát az, hogy ők unatkoznak és egyre nagyobb kihívásokat keresnek. De miért is? Csak én látom az ellentmondást abban, amit eddig írtál össze róluk és a között, hogy egy másik világot is meg akarnak "nyerni"? A szobán kívüli valós világ sem érdekli őket, akkor milyen jogon vágyódnának el egy másikba? És a legfőbb kérdés: mi értelme van teremteni egy olyan világot, ami két ilyen "fogyatékosra" van szabva? Egyébként tudom a választ: semmi.
Alapból azért vagyok bajban az otakus szenvedély kérdésével, mert az otaku választja a szenvedélyét, de el is hanyagolja egy idő után ("kinő belőle"), vagy talál másikat, míg az aspergeres, ha egyszer rákapott, le nem jön róla. A szereplőink meg nem feltétlenül választották ezt. De tegyük fel most az igent, hogy nem aspergeresek, csak valami trauma hatására szakadtak le a világról, és váltak introvertáltakká. Ez nem zárja ki az egyéb problémáikat, hiszen nem ismerünk meg semmit a szüleikkel való viszonyról, hogy nem-e van olyan konfliktusuk velük, hogy ezt az életmódot már nem folytathatnák. Ugye, máris van egy kizökkentő elvárás és változás esélye, ami Damoklész kardjaként lebeg felettük.
És most hozzuk be az Asperger lehetőségét. Ha marad a példánk az ismeretlen háttérkonfliktussal, akkor meg ugye a rutinjukat veszélyezteti.
Így vagy úgy, de kialakul az elvágyódás, csak az oka csöppet más. Előbbinél egy további menekülési szándék, míg utóbbinál a változástól való rettegés, a megszokott dolgok borulása,a kizökkenés, amit nem bír egy aspergeres elviselni.
Ám ez utóbbinál jöhet a kérdés, hogy akkor, hogy a viharba nem kapnak sikítófrászt és összeomlást Disboardra érkezve. Erre talán az a legjobb magyarázat, amit Tet fogalmaz meg a zuhanás közben, miközben felvázolja nekik, hogy voltaképp ez a világ egy újfajta játék, amolyan VR-MMORPG, ha úgy tetszik, csak abból is olyan, amivel jobbára mondjuk 50 év múlva fogunk játszani. Mert igen, Disboardot felfoghatjuk így is, és Tet haloványan utalgat erre, amit egy játékokon edződöttnek kapásból leesik.
És van egy bekezdésem, amit valahova be akartam szúrni, de folyton tologatok lejjebb és közben másik irányt is vett a gondolatfutásom... Mindegy, jó lesz itt a végén.
A szindróma alatt nem kell valami nagyon komoly dologra gondolni, hiszen Putyin esetében is emlegetik ezt, de híresebb Asperegeres volt Einstein, Nagy Péter cár, Da Vinci vagy Van Gogh. Plusz, nagyon sokak esetében sem ismerik fel a szindrómát. A szakemberek szerint ugyanis a társadalom elég jelentős hányadát érinti valamilyen fokon, kezeletlenül, pont emiatt.
tulokos írta: ↑2018.05.08. 18:31Mert én tudod, hogy látom? Hogy azért nem mondja ki, mert nem tudja, hogy miként oldhatná ezt meg, és nem akar állítani
valamit, hanem helyette csak az élményben, az érdeklődés fenntartásában érdekelt. Engem taszít, amikor a "hogyan" fontosabb lesz annál, hogy "mit" állítsunk. Mert ebben semmi modern nincsen.
Persze, lehet ez is egy valószínűsíthető dolog, de ehhez le kéne ülnünk vele szemben beszélgetni egy tolmács segítségével. Bár simán lehet az is, hogy egymás mellett van a kettő, mert amúgy a két felvetés nem oltja ki egymást. Főleg, hogy te az okát mondtad meg, hogy miért nyúlt ahhoz, amit megjegyeztem.
Ennek ellenére felteszek egy kérdést: valóban olyan fontos aspektus, hogy ezt állítani kelljen? Merthogy a mű inkább olyan, mint egy ifjúsági kalandregény-sorozat. És ebben igaz az az állításod, hogy "az érdeklődés fenntartásában érdekelt", lévén akkor a célközönsége előtt hal meg a mű. Eco is úgy írt több művet, hogy nem mondott ki dolgokat. Kedvencem például az, amit bátyámmal egyszer veséztünk ki a "Loana királynő titokzatos tüze" kapcsán. A végén eléggé "megvadul" Eco, egyre zavarosabbak is az énregényként írt mondatok, és átmegy álomszerűbe. Ő úgy értelmezte ezt a pillanatot, hogy a főszereplőnk meghalt, valószínűleg a kora miatt szívinfarktus vagy agyvérzés miatt; míg én inkább úgy, hogy túlterhelte az agyát a temérdek új információval, közben visszatértek a retrográd amnézia miatt az emlékei is, és emiatt mosódtak össze a képek, ami abban csúcsosodott ki, hogy lehet megint ott fogunk tartani, ahol a regény elején, vagyis egy ciklust mesél el. Vagy Dick "Az ember a fellegvárban" kapcsán, aminek a végére ő fúj, hogy nem tudunk meg semmit, hogy most mi volt ez az egész mű akkor, mi végre volt bármi ilyen fontos, ha a vége konkrétan leejti az egészet; míg én azt láttam, hogy mert eleve mindegy volt, mi a válasz, azon a világon segíteni már nem lehet, pláne, hogy a III. világháború is ott van a küszöbön, mert a németek a végére szembefordultak a japánokkal, és így a Tengelyhatalmak nyerte világ elpusztítja önmagát.
Arra akarok ezzel célozni (azon túl, hogy másért olvasod Dicket és Ecót, vagy úgy en bloc akárkit), hogy akármilyen olcsó és undorító dologgal is érte el, de azért adjuk meg neki azt az elismerést, hogy megoldotta, hogy lehessen a művéről pofázni, értelmezgetni.