mufurc írta: ↑2006.06.03. 23:00
Rossi írta:Egyszer azért valaki elmagyarázhatná, hogy miről szólt ez az egész
Röviden: a Gainaxnál megtalálták Anno maradék LSD-s bélyegeit, és úgy gondolták, ők is kipróbálják. :3
Nahát, 12 éves ez a kérdés, és annak idején csak ennyi válasz érkezett rá! De ebből mégis érdemes kiindulni, mert szerintem is adja magát az összehasonlítás Anno munkájával (NGE), és nem csak azért, mert Gainax cuccokról van szó.
Szóval hosszan: a mecha történeteket nem lehet komolyan venni, mert hiszen semmi értelme a jövőben hatalmas harci robotokban csatázni. Eszméletlen költségesek lehetnek és ehhez az árhoz képest a harcászati értékük, hatékonyságuk alacsony. Főleg azoknak a típusú gépeknek, mint amik a Code Geassben vannak: kardoznak, meg puszta kézzel verik egymást; abszurdum. Vagy vegyük a Transformes világát, ahol a mecha nem csak egy gép, hanem egy intelligens faj. Ebben az a legfurább, hogy egy mesterséges intelligencia ugyan miért foglalkozna ennyit a saját külső formájával? Csak a hatékonyságot kellene szem előtt tartania. Ezzel szemben szuperalakzatba állnak össze, és általában az az erősebb közülük, amelyik böszme nagy monstrum és/vagy legcsacsiragyibb a kinézete, de ez egyébként minden mecha cuccban szembetűnő, hogy nagy látványossággal jár a megjelenésük. Tulajdonképpen nagy és színes pávatollakkal jelzik, hogy a képernyőn lévő gépek közül melyik éppen a domináns. Ez pedig evolúciós szemmel nézve egy feminim tulajdonság, semmiképpen sem férfias, és többek között ezért is képzelem úgy, hogy ezek a sorozatok elsősorban kamasz fiúkat és mamahotelben ragadt otakukat céloznak meg.
Anno viszont a Neon Genesis Evangelionnal azt a csavart vitte bele ebbe, hogy nála a mecházgatás allegorikus. Ugyanis személyes élménnyé tette az egész sorozatot. Ez hirtelen óriási legitimitást adott a cuccnak, mert nem csak az egymást csépelő hülye robotoknak a síkján futott a történet, hanem hozzáadta ehhez a személyes (és ettől valóságos) tapasztalatait a depressziójáról.
Sokadszorra fejtem már ki ezt a véleményemet Annoról ezen a fórumon, de most, miközben írom ezt, kicsit kutakodtam és találtam egy
interjút, hogy ne csak a saját szavaim álljanak itt; idézem a releváns részt:
"What pop culture media and/or media creators have most influenced you?
The most influential is Anno Hideaki, a former anime director at Gainax. He is a product of the otaku generation, a child of a subculture built around media and the production of knowledge. He displays an incredible hybrid style influenced by anime, manga and film expressions, and is makes sophisticated cultural quotes, for example from “sentai” super hero shows, science fiction and classic anime. It is a reflexive, self-aware form of creation. The complexity of his works is only matched by his own. In his magnum opus, Neon Genesis Evangelion, Anno torn out his heart and painted the screen with it. Every cel is colored by his emotions, every frame contains a bit of his soul. And then he showed it on primetime TV. I find Anno to be an inspiration because he can create as easily as we breathe, and he does not compromise his vision. I regret that he left otaku and anime behind, but I still think he is a very brave man."
Ezzel a művelettel óriási sikert tudott elérni Anno, és valóban forradalmat hozott az animeiparban: hangosabb, giccsesebb és a saját érzelmeitől elfogódott médium lett az anime. Ez mindenképp bátor dolog Japánban, és lehetett volna nagyszerű az eredmény, mert rengeteg fantasztikusan jó cuccot szült aztán. Viszont sajnos mindeközben csúnyán félrement: posztmodern mémgyárrá tette az animeipart, és ma már azt látjuk, hogy nem fontos a jelentés, a művészet most már nem eszköz arra, hogy elmondjunk valami örök érvényű igazságot, hanem csak hatalmas műbalhékat csapnak helyette. Ugyanis Anno műveletében az volt a sötét pont, hogy a NGE-ben a saját egóját fröcskölte szét a világra. Anno nem tette átélhetővé (csak élményszerűvé másoknak) a NGE sorozatot, csak egy kurva nagy nárcisztikus hisztit csapott a fináléjában, mert nem csak eszközként használta a szelfjét, amit beletett, hanem célként is (és egyébként ez tök érthető egy depressziós embertől). Mindezt ő maga is elismerte azzal, hogy minden utalás csak blöff volt a részéről, jelentést felesleges is keresni benne. Számomra ettől visszataszító.
Na, de itt van a fényes oldala a történetnek, mégpedig az FLCL, amely tehát bizonyos értelemben a NGE-ből következik, illetve azt is merem állítani, hogy FLCL nélkül nem lenne TTGL. Hasonlóan az NGE-hez az FLCL-t is azzal ragadja el a nézőt, hogy személyes élménnyel, tapasztalattal dolgozik. És itt nem az a lényeg, hogy átélte-e a szerző az anime eseményeit, hanem az, hogy hitelessé/átélhetővé tette. Egyáltalán nem őrület, ami az FLCL-ben lezajlik, nagyon is könnyen megfejthető.
Kezdjük a történettel. Naota 12 éves fiú, az apjával és a nagyapjával él egy házban, amelyben a családi vállalkozásuk, a pékség is üzemel, a bátyja pedig, akivel feltehetőleg szoros volt a kapcsolata, nemrég elhagyta az országot és Amerikában baseballozik. Az anyjáról nem esik szó, valószínűleg elhagyta a családot vagy már nem él. Ahol Naotáék élnek, az egy kis ipari város Japánban, és itt a legizgalmasabb dolog a helyi gyár, ami állandóan füstöl, illetve a bátyjának a volt barátnője, a 17 éves Mamimi, aki sokat lóg vele. Aztán az egyik nap megjelenik a városban a robogóval (életveszélyesen) közlekedő 19 éves Haruko, akit az apja felvesz a pékségükbe, valamint velük lakik a házban, amíg ott dolgozik, és ezzel a feje tetejére áll a kamaszkor küszöbén álló főhősünknek az élete.
Ennyi a történet, és felmerül a kérdés, hogy akkor mi nehezíti ennyire ennek a felismerését? Hát elsősorban az, hogy Naota a narrátor, márpedig ő nem egy hiteles elbeszélő. Erre van egy-két konkrétan utaló jel is, amikor kiszólnak az elbeszélésből. Például megmutatják, ahogy az anime egyik jelenetét visszanézik a szereplők egy buszban, vagy a háttérben statiszták elviszik a mangás díszletet. Szóval abban sem vagyok meggyőzve, hogy mindig Mamimi lóg Naotán, és nem pedig ő keresi fel legtöbbször, vagy, hogy Haruko Naota szobájában lakott volna, amíg náluk dolgozott, mint ahogy kétségtelen, hogy nem történt olyan, hogy ebben a városban robotok robbantgattak, és a tengelyük körül sem pörögtek az autók valahányszor Haruko eléjük vágott a robogóval.
Azt kell tudni Naotáról, hogy az idősebb bátyja volt a legjobb barátja, anyja nincsen, vagyis hirtelen kellett felnőnie, de nem is ez a jó szó, hanem sokkal inkább csak megkomolyodott. Nem szereti a várost, amiben laknak, magányos benne, és mindeközben kopogtat a kamaszkor. Ettől pedig elkezd befelé fordulni, szűkül az élettere. És ekkor jön Haruko, egy vagány 19 éves nőci, aki természetesen óriási felfordulást jelent, nem csak számára, hanem a hozzá hasonló osztálytársai is bezsongnak tőle. Én emlékszem, amikor a gimiben jött új lány az osztályunkba, minden fiú kicsit megőrült. Nem feltétlenül volt a legszebb az osztályban, de idegen volt, és ilyenkor megint mindenki megmutathatja az új, jobbik arcát. Szóval ez tökre érthető. És mit csinál Naota? Az egyetlen dolgot, amit megtehet: szuper mecha robotban feszít, gitárt ragad és tör; produkálja magát. Lefordítva: megpróbál külsőségekkel nagyon menő lenni, tetszeni, kitűnni, többnek látszani, tehát alapvetően – ahogy azt korábban írtam erről – feminim módon imponálni a környezetének. Nem tehet mást, hiszen még nagyon messze van attól, hogy férfi legyen.
Haruko pedig nem őrült vagy gonosz. Ugyan mit kezdhetne egy 19 éves nő egy 12 éves srácnak a közeledésével? És azt se feledjük, hogy Naota szemén keresztül látjuk Harukot. Az első szerelmem nekem is ilyen viszonzatlan volt, és szerintem így van ez általában a srácokkal, hogy az első csaj, akire rányílik a szemük, annak a közelében megégetik magukat. Mert mindjárt a legvagányabb/legérettebb csajba tudnak belezúgni. És természetesen akkor én is meg voltam győződve róla, hogy az a lány könyörtelen, őrült és csak játszik velem. Pedig nem is alakulhatott volna másképp, el kellett buknom, mivel érzelmileg sokkal érettebb volt nálam. Szóval számomra nagyon átélhető Naota helyzete. Haruko nyilván egy fiatal lány, nem egy kisvárosnak a pékségében akar dolgozni, ezért egyszerűen továbblépett. És Noatának is el kell fogadnia, hogy még át kell lépnie egy küszöböt, meg kell élnie a kamaszkort és el kell dolgoznia magában az így szerzett tapasztalatokat. Vannak, akiknek ez nem szokott sikerülni, és akkor azokból lesznek a "minden nő kurva" fasságot gyakran felböfögő és ezzel a mentalitással csajozó szerencsétlenek.
A kamaszok esetében a legapróbb változások is felértékelődnek. Úgy gondolják, hogy ami velük történik, az kivételesen csak őket sújtja, és ezt a saját helyzetüket kivetítik a környezetükre, mert az ő problémájuk a legnagyobb kihívása a világnak. Nos, ezt az őrületet nagyon szórakoztatóan és jó érzékkel hozta le az FLCL, ja, és úgy, hogy kihasználta az animációs technika adta lehetőségeket. A sorozat folytatásától pedig nagyon félek.