Mostanra szerintem mindenbe belepróbáltam egy rész erejéig ami érdekelt (esetleg még a Cop Craft jöhet még mert azt az FMP-s Gatoh írta, de azt majd valamikor máskor), úgyhogy szezonális rövid szösszenetek:
-
Dumbbell Nan Kilo Moteru: avagy az aktuális szezonos Doga Kobo cucc, ami kezdéskor hozta is a jó értelemben megszokott dolgokat. Energikus, szórakoztató vizuális rendezés és animációs húzások, jó értelemben bugyuta humor, jópofa ED, szóval ilyen téren nincs kifogás a részemről, az alapfelállás kapcsán viszont talán van egy adag. Önmagában nem lenne rossz, mert ténylegesen ráfeküdni látszik az "edutainment" vonalra a testedzés kapcsán, viszont egy ilyen, bizonyos szinten limitált felállás óhatatlanul megköveteli azt, hogy a karakterek és a kiötlött szituációk egyaránt frissek legyenek és ne hagyják kifulladni a koncepciót, és igen, ez az, ami a leginkább fogós kérdés a cucc jövőjét nézve. Azt mondjuk vallom, hogy a stúdió téli szezonban vetített cucca (Wataten) élből viccesebb volt és jól is vitelezte ki a koncepcióját, és habár a Dumbbell nem volt *olyan* jó kezdésnek, azért még remélem hogy nem fog kifulladni egy pár rész után a koncepió.
-
Araburu Kisetsu no Otome-domo yo: nem tudom, hogy a fórum közönségének mennyire vonzó vagy sem Mari Okada neve, de ez a cucc mindenképpen mérföldkövet jelent a számára abból a szempontból, hogy a hölgy egy saját általa írt magát adaptált animébe, és az első részt elnézve ja, ez tényleg olyasmi, ami ilyen körülmények között születhetett. Már csak azért is, mert élből érdekes hangnemi keveréket képvisel: alapjában véve az a fajta tinisztori lenne, amikor mindenkinek a szex jár az eszében a leginkább, de ez a felállás rögtön háromféle, egymásba gyakorta összefonodó irányba ágazódik el. Egyrészt van a direktben poénos vonal, amikor a kő-könyvklub elméjének fogaskereke napi szinten akad meg az erotikus momentumokat tartalmazó novellákon, másrészt van az a vonal, amikor az iskolában szinte mindenkinek a szexen jár az esze, és elég keményen meghúzodnak a határok a lúzerek és a menő csávók/csajszik között. Vitatható, hogy ez a két oldal nagyon keményen balanszolja egymást, mert a vicces oldal jó értelemben idiótán vicces, a másik pedig elég "könyörtelen" ahhoz, hogy önmagában potenciálisan túl tömény legyen, viszont itt jön be a harmadik vonal, ami vitathatóan az egész cucc gerincét alkotja: "miként alakulhat ki igazi, lelket is imádó szerelem egy olyan világban, ahol még a szexben is farkastörvények uralkodnak?".
Ez a megfogalmazás a sztori jelenlegi állását tekintve egy kicsit előremutató lehet a részemről, de elég keményen érződik, hogy Okada az említett, echte ösztönös farkastörvénynek akar "beszólni" a sztorival, ami eddig olajozottan megy, mert ebben az oldalban is megvan a lényegre törés őszinte szándéka, szóval elég tudatosan épül fel eddig a sztori szerintem. Aztán hogy lesz-e ebből melodráma az más kérdés, de amíg nem megy el túl könyörtelen vagy szentimentális irányba a dolog, addig bőven van esély arra, hogy a nyár egyik érdekesebb cucca fog ebből kikerekedni.
-
Granbelm: na ez az, amiről nem tudok sok mindent mondani, mert az aktuális, elég valószínű Madoka klónról van szó, annyi eltéréssel, hogy a csajszik itt mechákkal nyomják az ipart, és mivel a Madoka amúgy sem túlzottan kenyerem, egy -eddig- abszolút felejthető klónnak sincs sok esélye arra, hogy befusson nálam. A mecha-fókusz miatt talán megnézem a következő részt, de ha abban sem látok javulást, akkor ki fog esni a cucc a nézendő stuffok közül.
-
Enen no Shoubutai: a következő három cuccból az eddig megjelent első két részt láttam, úgyhogy ezért is reagálok az alábbi hsz-re.
kovacsszandra345 írta: ↑2019.07.14. 16:16
Sziasztok! Enen no Shouboutai - ezt nézi valaki? Érdemes nekiállni?
Mint olyasvalaki aki látta anno a Soul Eater-t (mindkét cuccnak ugyanaz az írója), szerintem érdemes nekiállni, leginkább azért, mert megvalósítás szempontjából a Hero Academia-ra emlékeztet a cucc. Az is, meg ez is arra helyezi a hangsúlyt, hogy a shounen tankönyvet abszolválva nem kiemelkedő, de szorgalmas tanuló módjára adja vissza a leckét, ehhez méltóan pedig az EnS (is) egy olyan shounen eddig, ami abszolút nem váltja meg sem a világot, sem a saját műfaját, de amit eddig felmutatott, az abszolút vállalható és nézhető. Nem csak azért, mert a Soul Eater-nél egy-két kategóriával komolyabb és sztori-tónus terén balanszosabb összkép volt letéve az asztalra, hanem azért is mert... szimplán működik: a főszereplő srác attitűdje egy pár kategóriával kiegyensúlyozottabb és jófiúsabb mint nem egy másik műfajbeli kollégáé, a "tűzemberoltó" szakma olyan szinten van komolyan véve amilyennek lennie kell, a humor pedig épp annyira van jelen, hogy megadja a békeidő utánérzést a bevetések között. Látványilag pedig abszolút remek cucc (különösképpen a tűzeffektek terén), bár ilyen téren annyi csavar van, hogy az adaptáló David Production a Shaft stúdió legénységének egy említésre méltó részét fogadta magába (akik tudtommal az utolsó Kizumonogatari mozi befejezte után léptek le), és habár nem 1:1-ben tömény formában, de megfigyelhetőek emitt-amott a védjegynek számító vonások is, szóval bizonyos szinten eltér az EnS a DavidPro korábbi cuccaitól a vizualitásokat nézve. Ami nem is gond mert tényleg jól néz ki a cucc, bár tényleg csak remélni tudom, hogy a Shaft renegátok jobb munkaadót találtak a DavidPro égisze alatt, pontosabban olyat, ami ismeri a "projectek helyes ütemezése és tervezése" koncepciót. De száz szónak is egy a vége, első két rész alapján kompetens shounen eddig az EnS, és szerintem az is tehet vele egy próbát, akinek nem jött be a Soul Eater.
-
Dr. Stone: ezt ha jól látom
Surci már felhozta a topikban, és yep, pont ez a fajta vélemény az, ami szerintem közepes mennyiségben fel fog még tűnni a cucc kapcsán, mert tényleg nem a legegyszerűbb esetről van szó. Shounen-nek shounen, de olyan szinten ad elő karakterábrázolásilag eltúlzott dolgokat abszolút természetesen, hogy az óhatatlanul meg fogja osztani a 15 évesnél idősebb közönséget, mégha erre szerintem nyomós ok is van. Engem leginkább a régi, izomból eltúlzott shounen-ekre emlékeztet, amikor egy sztori abszolút, magabiztos nyugodtsággal és attitűddel vállalt be számos eltúlzást annak érdekében hogy onnan szője tovább a sztorit, a Dr. Stone pedig szerintem abszolút nem lógott volna ki egyik régebbi animés szezonos tablóból sem. A főszereplő személye pölö egy-az-egyben az a fajta magabiztos eltúlzás amit egy régimódi shounen csuklóból bevállalt volna, ahogy a hangos/izmos haverja is inkább emlékeztet a régebbi sztorik hasonló beállítottságú szereplőire, és ez a konga menet az első két részt teljes mértékben felölelte, szóval tényleg nem a legkönnyebben fogyasztható cucc mostanában. Nekem mondjuk pont ez tetszik benne, pontosabban az, hogy már nekifutásból olyan mozzanatokkal és hangulattal indul, amihez tényleg kell egy, régebbi cuccok által nem egyszer megkövetelt "engedékenység" a néző részéről, ami sajnos-nem sajnos magával hozza azokat a stílusjegyeket is, amikkel azok a sztorik rendelkeztek, úgyhogy érdekes kis múltidézés sülhet ki belőle, ha időközben nem fullad ki ez a hozzáállás a Dr. Stone részéről.
Érdekes amúgy összevetni az Enen no Shoubutai-val, mert szvsz mindkét cucc kompetensen valósítja meg eddig azt amit akartak, viszont az EnS pont a hagyományosabb, ortodox jellegének (és persze a megvalósításnak) köszönhetően rendelkezik egy szolidabban megragadható "kedvelhetőségi" ponttal, a Dr. Stone viszont van annyira valamelyest-retro, hogy az egész sztori kivitelezésének sikere táncoljon pengeélen, mert elég könnyen el lehet rontani olyan irányba, hogy egy lélektelen whatever cucc legyen belőle bárminemű sztori-törekvés ellenére. Akárhogy is alakuljon a két cucc a későbbiekben, csak remélni tudom hogy képesek lesznek fenntartani a minőségüket, mert egyik sztorinál érzem azt, hogy túl öreg lennék hozzá, hogy túlzottan a 12 éveseknek lettek "kifejlesztve".
-
Symphogear XV: ennél huncut voltam, mert a Symphogear-nek csak az első évadát láttam, ez pedig az ötödik lenne, de mivel állítólag az S1-en túl elég ingadozó a franchise minősége, gondoltam leszek annyira merész, hogy bevállaljam ennek az évadnak az első két részét. Huncut azért is voltam, mert Akifumi Kaneko (író) a Symphogear előtt a videojáték iparban dolgozott, és mivel mostanában tolom az általa jegyzett Wild Arms játéksorozatot, már csak ebből az apróból is felrúgtam minden logikus sorozatnézési eljárást. Sokat pedig nem vesztettem, mert hiába vannak olyan részletek, amiket magamnak kell majd összerakni, az XV első két rész pont olyan Symphogear mint amilyen az első széria volt: archetipikusan "anime" sztori vitathatóan középszerű karakterizációval és általános sztorival, és olykor a flashback jelenetek elhelyezésének helye is vitatható, de a nagybetűs FUN képes annyira felhúzni az összképet a idol-szerű énekléssel egybekeltett harcos magical girl (vagy inkább sentai) vonással és a viszonylagos hype-al, hogy kellemesebb nyári néznivalónak alkalmas legyen a sorozat. Az általam jelenleg játszott Wild Arms 3 és 5 egyaránt erősebb sztorik szerintem (mégha az 5 stílusa nincs már annyira messze a Symphogear-től), de Kaneko-nak valahog van érzéke ahhoz hogy szórakoztató sztorikat tudjon összehozni akármilyen írási gixer ellenére is, és a Symphogear XV nem is hazudtolja meg ezt, úgyhogy egyelőre elvagyok a cuccal.
Aztán hogy ebből mi lesz az jó kérdés, mert a második évadtól (Symphogear G) kezdve Kaneko nem egyszer küzdött meg a project fejeseivel akik még több énekelt zeneszámot és merchet szerettek volna eladni, ami állítólag odáig fajult, hogy a legutóbbi évadban (AXZ) Kaneko nem egy epizódot nem is volt hajlandó megírni, úgyhogy a stuff jövője legalább akkora kérdőjel mint a sztori maga. Ennek ellenére aki Aoi Yuuki rajongó és az éneklését is szereti, az bepróbálhatja valamelyik évadot, mert főszereplőként itt is annyira Aoi Yuuki, mint amennyire a fanjai (köztük én is) megszokták.
-
Kanata no Astra: ez egy duplarésszel kezdett, úgyhogy valamilyen szinten ebből a cuccból is két részt láttam, de ettől eltekintve ez a szezon másik múltidézője a számomra a Dr. Stone mellett, mert ez a cucc általánosságban emlékeztet a '90-es évekbeli űrutazós-kalandozós cuccaira, mégha nem is olyan erősen teszi ezt, mint a Dr. Stone a saját háza táján. Épp csak annyira van jelen az utánérzés hogy megadja az ismerős légkört, és lehet, hogy emiatt is voltam gonddal a cucc első felével mert ott inkább a humor dominált, de nem olyan formában mint amilyennek szerettem volna. Túlzottan merev és ütem nélküli volt a számomra minden próbálkozása ellenére, viszont a sztori komolyabbra fordulásával bizonyos szintű javulás már feltűnni látszott, és ha van valami, ami elviszi eddig a hátán a cuccot, az pont az '90-es évekre jellemző egészséges optimizmus a szereplők részéről. Mindenképpen érződik, hogy az író nem (csak) a mostani közönségnek szánta a cuccot, ami ellen nincs is annyira sok kivetnivalóm eddig. Mondhatnám, hogy egy "feszesebb" karakterírás jót tenne még a sztorinak, de hátha a második rész ezen javítani fog a kezdő körök elhagyása után, mégha az is biztos, hogy a szezonban talán ennek a cuccnak kell a legtöbbet bizonyítania a számomra.
-
Vinland Saga: ennek látom lett időközben saját topikja, de nem akarom szétbontani a kommentet egy külön hsz kedvéért, úgyhogy csak röviden - nagyon jó balansz a 2D és a CG között, és épp annyi humor van benne, hogy szinte semmit ne vegyen el vagy módosítson a viking "ízből", szóval bőven van esély arra, hogy fel tudjon nőni a róla zengett dicséretekhez.
-
Tsuujou Kougeki ga Zentai Kougeki de Nikai Kougeki no Okaasan wa Suki Desuka: direkt ezt hagytam a hsz végére nem csak azért, mert az istennek sem fogom többet bemásolni a stuff nevét és inkább
Mom Isekai néven fogok hivatkozni rá, hanem azért is, mert ez volt az a cucc, ami az szinopszis első olvasása után egy "...tessék" reakciót váltott ki belőlem. Mert igen, tényleg arról van szó, hogy a főszereplő srác az anyjával kalandozik az isekai világban, de a megvalósítás az, ami végül valamelyest másabb lett mint vártam volna, pontosabban az, amit ezzel kezd eddig a sztori. Maga az alapanyag még nem lenne semmi különös, mert a srác és az anyuka alapábrázolása nem kimondottan egyedi (anyuka - komikusan túlgondozó, srác - nem rosszindulatú, csak picit sok neki a törődés), de az már az elején feltűnt hogy ez kevésbé "ráhagyott oszt jó' van" pontja a sztorinak, mert érezhetően ott van a fókusz a kettejük összhangján és családi viszonyán a maga komolytalanabb módján. Az epizód közepe fele aztán bejött egy komolyabb jelenet, ami szvsz több szempontból is sztori definiáló lesz: nem csak azt látszik előirányozni, hogy a komolytalanabb stílus egyfajta kapocs is a szereplők komolyabb pillanatai felé, de le merem fogadni, hogy a sztori végső soron a "srácok, az anyátok nem az MMORPG-től akarja elvonni az időtöket, csak szeretnék a tini fejeteket jobban megérteni és közelebb kerülni hozzátok" üzenet felé szeretné venni az irányt, ami a nu-isekai viszonyokat nézve mindenképpen érdekes iránynak tartok.
Nincs arról szó, hogy a srác MMORPG függő lenne vagy túlzottan köcsög lenne az anyjához, esetleg az anyuka próbálná érzelmileg zsarolni a fiát, de az amúgy komolytalan-aranyos hozzáállás *éppen* megfelelő ahhoz, hogy egy családi üzenetet próbáljon eljuttatni a nézőhöz a Mom Isekai, ami eddig szerintem meglepően kompetens szinten működik. Az anyuka részéről pölö aranyos szerintem, hogy nettó úgy viszonyul az MMORPG-hez ahogy egy érdeklődőbb anyuka viszonyul a videojátékokhoz (az pedig külön bónusz, hogy bizonyos, "casual" szinten képben van az NES-el és a '80-as évekbeli Japán PC-kel), és hiába anime-mom irányba tolódik az ábrázolása (ahogy a fiáé is az anime-son vonatkozásban), mégiscsak van annyi ártatlan-aranyos hozzáállás és kivitelezés a cuccban, hogy szimplán működjön, amire az "Anyák Napjára szánt popzene" ED abszolút felteszi a koronát. A power-fantasy vonal pedig szinte egyáltalán nincs meg a cuccban, szóval abszolút nem mondanám hogy az SAO farvizén evezni akaró nu-isekairól lenne szó, mert speciel annyira homlokegyenest megy neki, hogy ez nettó az a fajta cucc, ami akkor tud megszületni, amikor egy fad épp elég ideje rója a köreit az iparban. A
Slime Datta Ken kapcsán egyébként hasonló érzéseim vannak, mert ahhoz hasonlóan a Mom Isekai-nak is az talán a legnagyob erőssége, hogy az SAO-val ellentétben nem az MMORPG-n edződött közönséget akarja meglovagolni, hanem valaki tényleg leült az asztalához, és olyan sztorit látszik papírra vetni, ami az SAO-MMORPG vonulatra csak mint nagyon általános rajtvonalként tekint, onnantól kezdve pedig a saját, nem csak MMORPG fanok által fogyasztható történetét akarja kivitelezni. Hogy ez sikerül-e az más kérdés persze, de ja, elég kellemes csalódás eddig a Mom Isekai, és tényleg érdekel, hogy merre fele fog ez a szekér haladni.