Egy hideg, téli éjszakán egy Beyond the Grave nevű élőhalott, akit tiltott módszerekkel hoztak vissza az életbe, magához tér, és elindul, hogy megkeresse azt az embert, aki tizenhárom évvel ezelőtt megölte őt: "Bloody" Harryt.
És most vissza az időben, több mint húsz évvel ezelőttre.
Egy jellegtelen, személytelen nagyváros egyik lerobbant negyedében a fiatal Harry MacDowel, Brandon Heat és társaik a kisstílű bűnözők mindennapos életét élik. Lopás, rablás, nők, bandaháborúk, és ami kell - a kis csapat vidáman éldegél napról napra. Amikor azonban egy olyan ember útját keresztezik, aki túl nagy falat nekik, Harry és Brandon addigi élete néhány óra alatt összeomlik. A tehetetlenségtől kétségbeesett Harry elhatározza, hogy belép a várost uraló bűnöző-szindikátusba, a Millennionba. A csendes, hűséges Brandon szó nélkül követi legjobb, és immár egyetlen barátját.
A Millenionban mindketten teljesen elemükbe kerülnek. A sármos és tehetséges, tökéletes üzletember és manipulátor Harry gyorsan emelkedik a ranglétrán, és a nem különösebben szociális vagy ambiciózus, ám kiváló harcos Brandon is nemsokára megtalálja helyét mint Harry elválaszthatatlan partnere és támasza. Míg Harry kis csapatot gyűjt maga köré, akik segítik a munkáját, Brandon megismerkedik a Millennion alapítójával és vezetőjével, Big Daddyvel, akinek életfilozófiája nagyon nagy hatással van a félénk, visszahúzódó srácra.
És ahogyan múlik az idő, úgy változnak az emberek is. A Millennionban Brandon végre megtalálja élete értelmét - megvédeni azokat, akiket szeret, segíteni Harrynek valóra váltani az álmaikat egy olyan világról, amelyben szabadok lehetnek, és nem kell félniük senkitől. Azonban ahogyan Harry egyre magasabbra emelkedik, és egyre ravaszabbá és kegyetlenebbé kell válnia, úgy kezdi lassan szem elől veszíteni azokat a célokat, amelyeket követve a szindikátusba lépett. Végül pedig Brandon meghal, mert képtelen mindenkit megvédeni úgy, ahogyan szeretné; de nem adja fel a reményt, hogy ha halála után is, de egyszer valahogyan sikerül mindent rendbetennie.
Ritka, hogy egy anime annyira félrevezetően kezdődik, mint a Gungrave (a Berserk az egyetlen, amelyik még eszembe jut). Az első epizód nem szól sokkal többről, mint hogy egy nagyon dögös kosztümbe öltözött fickó dögös fegyverekkel, dögösnél dögösebb pózokban lehentel egy adag zombi-szörnyet. Emellett a Gungrave egy játék alapján készült, amelyben a cél az, hogy az ember addig etesse az ólmot az ellenfelekkel, amíg azok apró pici húscafatokra nem szakadnak. Milyen anime készülhet egy ilyenből? Milyen lesz a Gungrave egy ilyen felvezetés után?
Két szóban: megdöbbentően jó. Nem annyira a rendkívül stílusosan megkomponált harcok vagy az alapfelállás (gengszterek, zombik és nagy fegyverek), de még csak nem is a nem különösebben eredeti történet miatt; a Gungrave-et a hihetetlenül realisztikus és kifinomult emberábrázolás, a kiváló rendezés, és nem utolsósorban a rendkívül hangulatos és változatos zene (Imahori Tsuneótól, akinek a Trigun zenéjét is köszönhetjük) teszik kivételes és brilliáns animévé.
A szereplők mind háromdimenziósak és valószerűek - minden főbb szereplő kidolgozott, jól megformált figura, akinek megvan a saját helye és szerepe a sztoriban. (Ez alól az egyetlen kivétel Mika, aki semmit nem tesz hozzá a történethez vagy a mondanivalóhoz, de sajnos túl sokat van színen, akkor is, amikor az égvilágon senkit nem érdekel.) A hangszínészek mind kiváló alakítást nyújtanak, legfőképpen Harry két
seiyuuja, Hamada Kenji és Isobe Tsutomu, és a Brandont/Grave-et alakító Seki Tomokazu.
A rajzstílus külön említést érdemel, két okból is. Egyrészt a dizájn Yasuhiro "Trigun" Nightow keze munkája, ami garantálja az egyedi, a szereplőket valószerűen, nem feltétlenül ideális külsejű emberekként megjelenítő rajzstílust. Másrészt a Gungrave grafikája meglehetősen egyedi abban is, hogy a szereplők az idő múlásával jól láthatóan öregednek. Ez nem csak abból áll, hogy elmélyül a hangjuk és néhány nem túl feltűnő ránc jelenik rajtuk - a Gungrave szereplői meglehetősen realisztikusan öregednek, tekintet nélkül arra, hogy ez jól áll-e nekik vagy sem. Ez leginkább Harryn látszik, aki afféle fordított Dorian Grayként egyre öregebbnek és nyúzottabbnak néz ki, míg Brandon/Grave külseje halála után ugyanolyan marad, a hajszínét leszámítva. Az animáció egy 2003-as animéhez képest nem túl jó, azonban a DVD-kiadásra digitálisan feljavították a minőséget, úgyhogy aki teheti, azt a verziót szerezze be.
Ami a történetet illeti, a Gungrave az animék közt ritka módon élőszereplős filmként is teljesen jól megállná a helyét (zombik ide vagy oda). A rendezés és a forgatókönyv stílusa olyan, mint a keleti yakuza/gengszterfilmeké - nemcsak a stílusos harcok és pózok vagy a jellegzetes gengszter-pátosz terén, hanem abban is, nagy hangsúlyt fektet annak a világnak a törvényeire, amelyben játszódik, és amely a szereplők belső törvényeit alakítja. A barátság, hűség, védelmezés és árulás témája folyamatosan jelen van az animében, főleg a történet első felében. A szindikátus mottójának ("az árulóknak egyetlen dolog jár: halál") jelentése és jelentősége folyamatosan változik, attól függően, hogy éppen kinek a szemszögéből nézzük, és milyen szituációban; Brandon mottója ("védelmezni valakit annyi, mint soha el nem árulni őt") pedig egyre inkább fájdalmasan idealisztikusnak tűnik egy olyan világban, ahol a szándékos vagy kikényszerített árulás mindennapos, és egy olyan ember védelmében, aki egyre kevésbé hasonlít arra, aki valaha volt.
A történet Brandon "újraszületése" után, vagyis amikor visszazökken a jelenbe, egy kicsit botladozni kezd, és megmutatkoznak videojáték-gyökerei - az eddig nagyjából realisztikus világot ellepik a mindenféle elborult külsejű zombi-szörnyek, és Brandonnak, vagyis Grave-nek egyre többet kell belőlük kiirtania ahhoz, hogy közelebb jusson céljához. A klisék és a hatásvadászat mögött azonban a rendezés és a szereplők kiválóak maradnak. Grave valódi ellenfelei azok az emberek, akik egykor társai és barátai voltak, és Grave veszteségei minden egyes lépéssel tovább nőnek - ez, valamint a szereplők saját, személyes tragédiái továbbra is biztosítják, hogy a mély, emberi dráma ekkor sem tűnik el a sorozatból.
Külön érdemes megemlíteni az utolsó epizódot, amely az egyik legszebb, leghatásosabb lezárás, amit valaha animéhez írtak. Minden benne van, amiben a Gungrave jó - akció, érzelem, pátosz, dráma és megnyugvás. Ahogyan Harry és Brandon elszámolnak az életükkel, a néző rájön, hogy a szereplők mind végülis csak emberek, akik próbálták képességeik szerint a legjobban élni az életüket... és hogy a "ki volt a rossz?" "ki volt a jó?" "kinek volt igaza?" kérdések hosszú távon, egy ilyen kapcsolat, ilyen végzet tükrében teljesen irrelevánsak.
Aki szépfiúkat,
fanservice-t vagy agyatlan mészárlást akar, az ne itt keresse. De azok, akik tudnak értékelni egy mesterien megírt, akcióval, lélekkel és nagyon emberi szereplőkkel teli, alkalmanként megdöbbentő vagy éppen szívbemarkolóan fájdalmas gengszter-drámát, mindenképpen nézzék meg a Gungrave-et. Csak ne ítéljenek az első epizód alapján.
Ismertető