Az átlagemberek többségének élete gyermekkorban meglehetősen örömmel teli és felhőtlen. Bár anyagi, tanulmányi, valamint családban előforduló gondok megtörténhetnek, a gyerek nem képes ezt átérezni és megérteni, így vagy a saját maga által kialakított boldog álomvilágában él, vagy pedig tudat alatt elraktározza ezeket a problémás eseményeket, hogy azok majd akkor törjenek felszínre, mikor a legkevésbé számít rá.
A Welcome to the NHK! főszereplője, a 22 éves Satou Tatsuhiro pontosan az utóbbi kategóriába tartozik. Életútja cseppet sem állt boldog momentumokból, szinte mindig bűntudata volt kisebb-nagyobb csínytevései miatt, koloncnak érezte magát, egy aprócska porszemnek a hatalmas sivatagban. Ez a fájdalmas létezési identitástudat középiskolai évei alatt egyre csak erősödött, ami részben az általa tisztelt és szeretett felsőéves diáklánnyal, Kashiwa Hitomival való társalgásainak is köszönhető volt. A lány szerint ugyanis léteznek összeesküvések, melyeknek akárki a céltáblájává válhat. Satou annyira elhitte ezt a tényt, hogy az anime kezdetén a lehető legnyomorúságosabb helyzetben találjuk: az egyetemről kicsapták, mérhetetlenül fél a külvilágtól és az emberi társadalomtól, depressziós, az élelmiszerbolton kívül nem meri elhagyni a lakását, egész álló nap arra van kényszerítve, hogy sajnálja önmagát és hallgassa a szomszéd lakásból átszűrődő, igen magas hangfrekvencián szóló anime zenét (Refrén: ~pururin puru pururin). Ez az állapot már évek óta tart, mígnem egy különös leányzó egy átlagos napon be nem csenget hősünkhöz. Miután a Nakahara Misaki néven bemutatkozott lány arra a következtetésre jut, hogy Satou egy hikikomori (vagyis egy antiszociális, munkanélküli egyén), úgy dönt, hogy segít neki kilábalni a depresszióból...
A Takimoto Tatsuhiko (belső poén: az alkotó és a főszereplő keresztneve egy betű híján tökéletesen megegyezik) által megírt novella szolgált az anime alapihletének, így teljes biztonsággal elmondható, hogy az adaptáció kellően stílusosra sikeredett. Bár az alaptörténet a jelenkori Japánban játszódik, a szereplők is viszonylag átlagos emberek, akik éppenhogy átlépték a felnőttkor küszöbét, mégis a nézőben oly mértékű azonosulás következhet be a főhőssel szemben rögtön 1-2 rész után, amire én eddig igen ritkán láttam példát. Azonosulás alatt nem az "elzárkózott emberi roncs" jelzőt értem, hanem pontosan a karakter reakcióit, tetteinek motívumait és következményeit, önnön esetlenségét, az elé táruló feladatok megoldhatóságának lehetőségét, folyamatos kétkedését önmagában és az őt körülvevő emberek igazmondásában. Mindannyian olyanok vagyunk valamennyire, mint Satou. Életünk során számos próbát ki kell állnunk, melyek különböző mértékben fejlesztik vagy károsítják személyiségünket. Nincsen folytonos boldogság vagy szomorúság, minden rosszban van valami jó és minden jóban van valami rossz, vagyis az élet nem egy egyenesre, sokkal inkább egy hullámra hasonlít. Az anime során bekövetkező eseménysorozat láttán arra a következtetésre is juthatunk, hogy egy elvont, mégis sajátos stílusban bemutatott személyiségfejlesztő-tanfolyam szemtanúi lehettünk. Az utolsó képsorok is az általános útravalót hirdetik a nézőnek: nem ígérnek sem boldogságot, sem szomorúságot, sokkal inkább egy amolyan Madách-féle "Mondottam, ember: Küzdj és bízva bízzál!" lezárásnak foghatóak fel.
A sajátos stílus az egyedi hangulat érzését jelenti, mely áthatja mind a 24 részt. Egyszerűen nem található benne üresjárat, annyira profin megírtak a karakterek párbeszédei és monológjai, annyira jók a zenei betétek és záróanimációk (nyitóanimáció nem annyira illik az anime világához, de spongya rá). Talán emiatt lehet szemet hunyni a leghatalmasabb negatívumon, a helyenként meglehetősen szemet szúró és otromba rajzoláson. Hogy vajon ez a mű hangulatát erősítendően öncélú vagy a költségvetésből fakadó hiány miatt van-e, azt nem tudom, mindenesetre biztos vagyok benne, hogy sokaknak nem fogja elnyerni teljes mértékben a tetszését.
Igazság szerint nehéz lenne besorolni ezt az animét, annyira kitűnik az átlagból. Nem nevezhető vígjátéknak, mivel helyenként igencsak elborult, betegesebbnél betegesebb képsorok fordulnak elő benne. Nem lélektani dráma, mivel a karakterfejlődést gyakori esetben humoros jelenetek bemutatása során vehetjük észre. Nem fantázia-szupererő kategória, hiszen a környezet a jelenkor, a teljesen átlagos világ, átlagos szereplőkkel, átlagos problémáikkal. Nem mondható rá, hogy romantikus mű, merthogy a hangsúly a főszereplő jellemének bemutatásában és elemzésében, a környezettel való állandó kapcsolatában rejlik. Tehát a Welcome to the NHK! minden szempontból egyedi darab, mely szinte az összes műfaj stílusjegyeit magában hordozza oly módon, hogy nem tűnik tőle emészhetetlen maszlagnak és bátran ajánlható az olyan egyének számára, akik meg is szeretnék tudni, hogy milyen érzés egy összeesküvés áldozataként élni.
Ismertető