88 évesen elhunyt Óe Kenzaburo Nobel-díjas japán író, béke- és antinukleáris aktivista – jelentette be kiadója a Kodansa. A Kjodo japán hírügynökség által ismertetett közlemény szerint az író március 3-án hunyt el végelgyengülésben, a temetést a család már meg is tartotta, későbbre terveznek egy nyilvános gyászszertartást.

<span style="font-weight:bold;">Óe Kenzaburo 1994-ben kapta meg az irodalmi Nobel-díjat, másodikként a japán szerzők közül.</span> Az elsőt Kavabata Jaszunari (1899-1972) kapta még 1968-ban, az utóbbi években pedig Murakami Haruki-t neve rendszeresen felmerül mint potenciális esélyes a díjra. Isiguro Kazuo bár Japánban született, de őt éves kora óta az Egyesült Királyságban él és angolul ír, így őt nem lehet japán Nobel-díjasnak tekinteni.

A II. világháború utáni időszak egyik legünnepeltebb japán írójának számító szerző küzdött Japán pacifista alkotmányáért, a fukusimai atomerőmű földrengés és szökőár okozta 2011-es katasztrófája után pedig a japán atomerőművek bezárásáért kampányolt.

Óe Kenzaburo ősi szamuráj családban született a délnyugatiSikoku szigetén 1935-ben Ose falújában ami ma már Ucsiko város része. Nagyanyja az egyik legismertebb helyi mesemondó asszony volt, ennek köszönhetően Óe a világ keletkezéséről, a japán nép sorsának alakulásáról szóló csodás történetek, legendák körében nőtt fel. Ez a csodavilág gyökeres ellentétben állt az iskolában kapott hagyományos nacionalista-militarista neveléssel. nyja vette neki az első könyvet Huckleberry Finn kalandjairól. „Gyereknek és felnőttnek is ez a legjobb könyv. Apád mondta” –utal az író édesanyja intelmeire, és apjára, aki elesett a háborúban. Gyerekkorában egy másik könyv is hatással volt rá, Selma Lagerlöf története a svéd tájról és a miniatűrré töpörödött kisfiúról, Nils Holgerssonról. „Újra ember vagyok” – a történet végén Nils visszanyeri eredeti méreteit, ez pedig meghatározó üzenetet hordozott a gyermek Óe számára. Saját szavai szerint ebből tanulva, történeteiben gyakran ír az emberi méltóságról és annak visszaszerzéséről. A középiskola befejezése után a tokiói egyetem francia szakon tanult tovább. 1959-ben végzősként Jean-Paul Sartre-ról írta szakdolgozatát. Bekapcsolódik a nemzetközi irodalmi élet szervezésében amikor az Ázsiai és Afrikai írók Konferenciája nevű szervezet tokiói irodájának tagja lesz.

Még egyetemistaként kezdett írással foglalkozni a kortárs francia és amerikai irodalom hatására. Első írói sikere Mint egy állatot című elbeszélése volt, amelyért 1958-ban megkapta a fiatal szerzőknek megítélhető legrangosabb elismerést, az Akutagava-díjat.

Írói munkásságának első időszakában Japán kapitulációjáról és az amerikai megszállásról ír, amelyet sokszor különös, szexuális metaforába csomagol. Hazáját ezekben meghunyászkodó, inaktív erőként ábrázolja, és kritikus a jobboldali eszmék táptalajául szolgáló és a háborúban szerinte leszerepelt császárság intézményével szemben. Óe egyébként nagyon is japán írónak vallja magát, novelláiban a társadalmi-politikai korrajzot pedig önmagán keresztül mutatja be. Gyakran egyes szám első személyben beszél arról, hogy mit gondol, és mit érez a mindennapok japán embere a nehéz helyzetekben.

1958-ban megjelent első regénye is (Rügytépés, bárányvadászat), amelyben felidézte, hogyan dúlta fel a háború a vidéki fiatalság életét. Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején több erősen egzisztencialista hatást mutató regényt írt. Ekkoriban az új baloldal jelentős alakja, a japán értelmiség egyik hangadója volt, később egyre inkább jobboldalivá vált, de soha nem csatlakozott párthoz, független értelmiségiként bírálta többek között Japán fegyverkezését.

A hatvanas évek elején Norman Mailer hatása alá került, aki szerint a huszadik század irodalmának már csak a szex, a nemiség maradt mint megíratlan téma. E felfogás jegyében fogant A szexuális ember és a Magánélmények című regénye.

Ez időszak legsikeresebb alkotása az 1961-es „A késve jött fiatalember” ami világhírnevet hozott számára. A mester így nyilatkozik erről az alkotásáról: "A japán fiatalságot akartam ábrázolni, amely minden oldalról erős, magas falakkal van körülvéve, és a szó szoros értelmében képtelen az emberi kapcsolatteremtésre, ezért inkább egy csaholó kutyafalkához hasonlít. S mivel a japán fiatalok minden oldalról a társadalom korlátaiba ütköznek, fokozatosan elveszítik reális ítélőképességüket, elfecsérlik energiájukat, bőszekké és logikátlanokká válnak. És ez a fejlődés veszélyes, mert magában hordozza a fasizmus csíráját." A könyv egy ifjú férfit mutatt be aki a II. Világháború idején még túl kicsi, hogy harcolhasson a császáért. Hite megtörik a felnőtekben és a magasabb fenköltebb célok utáni hajszában meghasonlík végül meghunyászkodik a világelőtt. A regényt ezzel a mondattal zárta le Óe: „Olyan vagyok, mint te.”

1960-ban megnősült, három gyermeke közül az 1963-ban született Hikari agykárosodással jött a világra. A szülők ettől kezdve szinte minden idejüket fiuk nevelésének szentelték, aki páratlan zenei tehetségének és a fejlesztésére fordított energiának köszönhetően napjaink egyik legismertebb japán zeneszerzője lett. Az ő nevelésével kapcsolatos apró sikerek ihlették Kenzaburo Egy gyógyító család című könyvét, amely 1996-ban jelent meg.

Hikari születése Kenzaburo életében és munkásságában is fordulópontot jelentett. Addig a politikai, társadalmi kérdések álltak műveinek középpontjában, ezután magánéletének problémái kerültek fókuszba. Óe egy interjúban, és egy művében is elmesélte, hogy a Micimackónak becézett gyermek először nem beszélt, de felfigyelt a madárcsicsergésre. Eleinte a madarak hangjának segítségével kommunikált apa és fiú egymással. Hikari pedig jó példája a Nils Holgersson-i intelemnek is: kellő akaraterővel tovább lépve, emberré kell válni ahhoz, hogy valaki gyógyultnak érezze magát.

A Személyes ügyben a főhős, félve saját életének beszűkülésétől, először halálát kívánja saját újszülött gyermekének, majd átérezve a felelősséget, fokozatosan elfogadja fia állapotát. Óe számára ez a fordulópont Hirosimában, az atomtámadás áldozatait kezelő kórházban, egy orvossal beszélgetve jött el. „Valójában nem tehetünk semmit az atomtámadás túlélőiért – mondta neki a doktor. „Még csak a betegségeiket sem ismerjük, de mégis mindent megteszünk. Mindennap ezer ember hal meg, és mégis dolgozunk” – ecsetelte a hirosimai orvos Óénak, aki ekkor döbbent rá, hogy a betegeknek ugyanúgy szükségük van az orvos segítségére és pozitív hozzáállására, mint fiának az övére. A Személyes ügyben beismert érzésekkel és a műveiben rendszeresen megjelenő apa-fiú viszonnyal tulajdonképp saját magát és gyerekét is megmentette az író.

1968-ban megjelent első műve magyarul is a Nagyvilágban Birkaemberek címmel.

Hangsúlyos lett a szülőföld rejtelmes-varázslatos mitológiájának és a modern civilizáció goromba tényeinek kettős terepén játszódó szimbolikus történetei, mint a Hangtalan kiáltás és a Futball-lázadás – utóbbiért ítélték neki oda 1994-ben a Nobel-díjat.

Az író a kilencvenes évektől a miszticizmus felé hajlott, az élet és a halál, a megváltás alapvető kérdéseit vizsgálta számos, egyre inkább formabontó regényében és esszéjében. Ugyanakkor a japán történelem vitatott kérdéseivel is foglalkozott műveiben, bár ezt sokan nem nézték jó szemmel. 2005-ben két nyugalmazott tiszt beperelte az Okinavai jegyzetek című művéért, amelyben Kenzaburo a császári hadsereget tette felelőssé azért a tömeges öngyilkosságért, amelyet Okinava és a közeli szigetek lakói követtek el 1945 márciusában, közvetlenül az amerikai csapatok partra szállása előtt. Az évekig húzódó per végén a bíróság kimondta, hogy az író bizonyított dolgokat írt le a könyvében, és nem sértette meg hazáját a leírtakkal.

A Nobel-díj átvétele után három évre elhallgatott, majd előállt a monumentális, 817 oldalas Salto mortale című regényével, melyben egy szekta sorsán keresztül az ismét egyre erőszakosabbá váló, a terrorizmus fenyegetésében élő világunkat veszi górcső alá. Mindezek ellenére optimizmusának is hangot ad, s egy interjúban elhangzott kérdésre, mely szerint készül-e újabb könyv megírására, így felelt: "Úgy gondolom, nekünk, íróknak életünk végén a reményről kell írnunk. Írnunk kell a remény társadalmáról, a fényes, tiszta jövőről, amely erőt, bátorságot ad. Erről fogok írni."

Kenzaburo aktívan részt vesz az atomenergia elleni kampányban is, a 2011. márciusi fukusimai atombaleset után az akkori miniszterelnöknek írt üzenetében a nukleáris energia felhasználása ellen emelte fel szavát. 2012 júliusában egyik szervezője volt annak a hatalmas tüntetésnek, amelyet az atomipar újraélesztése ellen tartottak Tokió belvárosában.

Óe Kenzaburo műveit mintegy harminc nyelvre fordították le, magyarul néhány novellája és a Futball-lázadás című regénye olvasható. Az író 1997-ben egy konferencia díszvendégeként Magyarországon is járt, és akkor elmondta, hogy gyermekkorában, a II. világháború idején édesanyja magyar népmeséket olvasott fel neki.